Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

ezrek haltak ártatlan halált — mi megmenekültünk. És amikor már a rossz is megelégelte a gonoszságot, jött a dicső román megszállás. A félig holt oroszlánnak az utolsó csepp vérét is ki akarták szívni.

Kifestett és befűzött pöffeszkedő román tisztek százai mezítlábas hordáik élén elfoglalták a már majdnem vértelen és haldokló kálvinista Rómát.

Jött a nehéz megpróbáltatás, a szolga élet, a megalázkodás. Elraboltak mindent tőlünk, csak az Ür Istent nem, aki biztosan, szíveinkbe bezárva, velünk maradt.

Kassára készültem tovább tanulni. Nagy nehézségek és kilincseléssel sikerült végre jó apámnak a ki és beutazásai engedélyt megszerezni, a felvidék akkor már Slovák kézen volt. Elindultam — életemben először — egyedül az apai háztól az ismeretlenbe. A slovák határig, szerencsésen elérkeztem, de onnan egy hosszéi darabon gyalog kellett mennem csomagjaimmal. Nem ismertem az éitat, kérdezősködtem jobbra-balra, amíg végre két ugyancsak csomagokat cipelő idősebb ember felajánlotta, menjek velük, mert ők is a legközelebbi vaséitállomásig mennek.

Elindultam velük, dombokon, patakokon, keskeny ösvényken át. Mentünk körülbelül másfél órát, amikor az egyik hirtelen odaszólt a másiknak — szaladjunk és el kezdtek futni eszeveszetten. Hirtelen megálltam, körülnéztem, egyszercsak két puskalövés, hallatszott és a két éititársam, körülbelül 30 méterre tőlem, halálra sebezve rogyott le a zöld fűbe. Még magamhoz sem térhettem, amikor két határőr vagy katona szaladt felém a bokrok közül, zsebeimet és csomagjaimat átkutatták, utánna a két halott csomagjait széttárták és amit lehetett belőle azt zsebre rakták. Aztán az egyik ott maradt a holttestek mellett, a másik pedig engem egy körülbelül 500 méterre levő kis őrházba vitt. Ott alaposan kikérdeztek, hogy honnan ismertem a két agyonlőtt embert. Szerencséje, hogy nem futott velük, mert maga is a fűbe harapott volna, már régen vadásztunk erre a két

csempészre, mondotta a szolgálatot teljesítő őrmester. Azután egy kísérővel útnak indítottak. Az Űr Isten újra megsegített.

1925.

'Németországban éltem mint fiatal mérnök. Rengeteget dolgoztam, hogy előre haladjak. Nővérem Münchenben tanult Szombaton és vasárnap Nünr bergből hozzá utaztam és a hét végét együtt töltöttük. Egy szombaton a jegyet már előre megvettem s a déli vonattal akartam utazni. Főnököm, úgy tíz óra felé hivatott és egy sürgős munkát bízott reám, ami miatt aznap nem utazhattam el. Megtáviratoztam nővéremnek. Délután rádión hallom, hogy az a vonat, amellyel utazni akartam Augsburg és München között kisiklott s 60 ember lelt szörnyű halált. Az akkori idők legnagyobb szerencsétlensége volt ez Németországban. Azután haladtak az évek. Legénykoromat Párizsban éltem. Sokat dolgoztam és nem volt kinek spórolnom. Szerettem a vidám, bohém életet s amit nappal kerestem, azt éjjel elmulattam. Amikor volt pénzem, akkor sok barátom is volt, amikor elfogyott, egyedül maradtam. Csalódtam barátokban, barátnőkben. Kerülni kezdtem az embereket, csak a munkámnak éltem. Kerestem egy nyugodtabb és boldogabb életet.

1939.

Sok-sok év után visszatértem hazámba. A külföld még nem kötött magához egészen, de a haza már idegennek tűnt fel előttem. Régi barátaim már mind megnősültek, gyermekeik, otthonaik voltak.

Észre se vettem, hogy az idő így elhaladt a fejem felett. Közben kitört a második világháború, jött történelmünknek talán a legnagyobb megpróbáltatása. Hosszú, szinte végtelen sorokban meneteltek katonáink az ismeretlen halálba. S tömött hullámokban jött az ellenség bombázni bennünket. Folyt a tömegirtás, folytak újra a könynyek, ömlött a drága vér, fogyott a magyar.

— 29 —