Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
Úgy látszott már, hogy az Űr Isten elhagyott bennünket, mert sokat vétkeztünk ellene és magunk ellen is. De akik hittek, azok bíztak benne. Mikor már nékem is minden-minden elveszni látszott, a haza, a jövő, a család, akkor rendelte mellém édesanyádat segítő és élettársul az élet még hátralevő — meg nem tett útjához. Amíg élni fogok, nem tudom, hogyan köszönjem meg néki ezt a nagy kegyelmét. Hogy jobban összefűzzön bennünket, sok megpróbáltatást küldött reánk. Mindjárt az új életünk kezdetén börtönbe vetettek, mert védtem és pártfogoltam azokat, akik reám voltak bízva, akiknek főnökük voltam — védtem és kerestem az igazságot, de az ármány látszólag győzött. Abból a börtönből még senki élve ki nem került. Elképzelheted kis fiam édesanyád kétségbeesését és az én elkeseredésemet. De bízva bíztam és az Űr kivett az ármány karjaiból és viszszaadott bennünket egymásnak. Azokat pedig, akik ellenem törtek, megbüntette kit-kit érdeme szerint. Aztán megáldott bennünket idősebb nővéreddel. Nem tudom leírni neked azt az örömöt és boldogságot, amit mint apa éreztem annyi üres év után. De hogy boldogságunk még se legyen tökéletes menekültünk kellett, ezer és ezer más testvérünkkel együtt. Nyomunkban a vörös rém minden borzalmával. Mentettük magunkat, mentettünk titeket mentettük a magyar jövőt. 1945. A háború utolsó és legszomorúbb szakasza dühöngött minden elképzelhető pokoli módszerével. Bomba-támadások szinte megszakítás nélkül. Embervadászok kegyetlen módon irtottak bennünket a levegőből gépfegyvereikkel. Nem volt sem nappalunk, sem nyugodt éjjelünk, menekültünk, rohantunk szinte öntudatlanul. Egy bomba támadáskor a bombaszőnyeg közepén éltem át életem legborzalmasabb perceit. Három méterre tőlem, egy fel nem robbant 500 kg-os bomba félig befúródva a földbe vésztjóslóan meredt az ég felé s körülöttem százai hullottak a gyújtó bombáknak. A pokol látszott megelevenedni körülöttem, minden borzalmával. Feküdtem mozdulatlanul egy alacsony kőfal tövében s az Űrhoz fohászkodva vártam a véget. De céljai voltak velem és megtartott. Visszavezetett szeretteimhez, kik nem messze tőlem éppen úgy mint én. egy rettenetes bombázáson estek keresztül. Minden romokban hevert körülöttük s aggódva vártak vissza engem. A kaszás ember jól aratott, de őket élve és épen ölelhettem szívemhez. Fiam, ez nem véletlen, nem szerencse, hanem egy újabb isteni megnyilvánulás volt. Aztán egy ideiglenes, de biztos fedél a’á vitt bennünket, hogy erőt gyüjtsünk az édes hazánktól távolodó, de egy ideiglenes haza felé vezető úthoz. Megadta a mindennapi kenyerünket s megszabadított a gonosztól. Megáldott kisebbik nővéreddel bennünket s lassan felkészültünk a nagy tengeren túli útra, egy ismeretlen világ felé új életet kezdeni. 1949. Isten segítségével és oltalmával megérkeztünk. Rövidesen kisebbik nővéred súlyosan megbetegedett, már-már minden reményt feladtunk, hogy életben marad. De meghallgatta könyörgésünket a az Űr s visszaadta nekünk. Áldott legyen szent neve érette. Hozzá kezdtünk az idegen földön az új élethez. Adott munkaalkalmat, erőt, egészséget a dologhoz. Adott az el veszett otthon helyett újjat s ebben az uj otthonban adott Téged nekünk s kiesi fiam, benned apáink s őseink vérét s egy remény sugarat a feltámadásunkhoz, amiben én éppen úgy, mint az Űr Istenben szentül hiszek és bízok. Ezt a hitemet adom neked is. Vidd magaddal az életbe s keresd és találd meg az Urat, úgy, ahogy én, a téged nagyon szerető édes apád 30 —
