Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

TALÁLKOZTÁL TE MÄR A JÓ ISTENNEL ?

Ezt kérdezte tőlem az 5 éves kis fiam a napokban, játszás közben. Valamit visszafeleselt és erre én megdorgáltam, — vigyázz, mert a jó Isten meghallja, hogy apáddal így beszélsz, szól a Jézuskának, hogy ne hozzon neked semmit sem karácsonyra. Ijedten reám nézett nagv, fekete, ártatlanságot tükröző szemeivel és sírni kezdett. Ölembe vettem, megölelt és megígérte, hogy ezután mindig jó lesz, csak ne szóljak a jó Istennek. Ismerve gyermekeimet, ezt az ígéretét is sceptikusan vettem tudomásul. Aztán tovább játszadozott.

Egyszer csak egész váratlanul hozzámfordult és kérdezte: “Apu találkoztál te már a jó Istennel?” Kérdése olyan őszinte és szívből jövő volt, hogy hirtelen nem is tudtam mit feleljek rá.

Találkoztam kis fiam, mondottam. Hol és mikor? faggatott tovább. Majd egyszer, ha lesz időm és jó gyerek leszel elmondom neked, hogy milyen sokszor találkoztam már vele életemben Ebbe maradtunk. — Kis fiam, te még nagyon kicsi vagy, hogy megértsed mind azt, amit mondani szeretnék neked, meg aztán el is felejtenéd talán. A szó elrepül, az írás megmarad. Leírom hát neked a feleletemet. Majd ha felnősz, olvasd el újra és újra apádnak c sorait és találkozzál Vele olyan gyakran mint én.

Vissza kell tekintenem egy emberöltőn keresztül egész gyermekkoromig, addig amíg visszaemlékszem a történtekre s megpróbálom mindazt neked úgy leirni, ahogy átéltem:

Debrecen 1911

Nagy sóhajjal jöttem haza az iskolából az ajtót hangosan becsapva magam után, táskáimat az egyik, kabátomat a másik sarokba bevágva nekiestem a hadfelszereléseimet előkotorni szekrényemből, mert délutánra a Nagyerdőn indián csatát beszéltünk meg. Későn szoktunk ebédelni, mert jó apám betegeitől mindig későn ért haza. Még jutott időm arra, hogy megnézzem az udvaron folyó épitkzést is. Az Urania mozit építették hozzá ahhoz a házhoz,

amiben laktunk. Szerettem nézni a munkásokat — elbeszélgettem velük sokszor. Különösen kedveltem az öreg kovácsot, aki szinte pihenés nélkül idomította kalapálgatta a szikrázó vasat. Kis kovácstűzhelye füstölgött vidáman, amikor odaköszöntem neki, éppen egy hosszú, gömbölyű vasat hajlított, jó napot Tót bácsi — Jó napot úrfí — csak most menjen odébb egy kicsit, mert oldalba találja kólintani ez a vas. Szerettem az öreg kovácsot és gyakran csentem 1-2 szivart a dohányos dobozból s éppen ezért egy kicsit bántott, hogy odébb küldött. Duzzogva felszaladtam egy deszkákból és lécekből öszszetákólt pallón, amin az építőanyagot hordották fel ki a magas tető alá. Az épület váz már majdnem készen volt, egy, az akkor még gyermekcipőben járó, vasbeton szerkezet. Aznap kezdték a födemteherpróbáját é s szorgalmasan hordozták a homokkal telt zsákokat a tetőre. Leültem egy állvány végére a színpad felett és neztenrnéztem a mozgolódó embersort.

Egyszercsak irtózatos reccsenés és dübörgés, utánna halálordítás. A terhelés alatt beomlott a mozi teteje, s engem a kiáramló szélnyomás a falhoz vágott s hogy hogyan kerültem ki élve a por és kőtörmelék közül azt még ma sem tudom.

Jöttek a mentők, a tűzoltók, hallottam a tülkölésüket, a fütyülést, parancsok osztását. Nem tudom mennyi idő tellhetett el közben, egyszercsak valaki ölébe kapott, felnéztem reá — drága jó apám tartott karjaiban, könnyes szemekkel csókolgatott. Hála istennek, hogy megtartott nekünk tégedet, mondotta remegő hangon s aztán karjaiban haza vitt. Borzasztó látványt nyújtottak a romok. A kövek és törmelékek alól füstölgött az összenyomot kovácstűzhely s me’ette zúzódott halálra a kedvelt kovácsom. Megsirattam szegényt. Sok halott volt, sokan sírtak mások is utánnok.

A romokat elhordozták és újra kezdték az építkezést. Napirendre tértünk a dolog felett s múltak az évek.

— 27 —