Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
MESEK - NAGYORAK Irta: Farkas A VÍZESÉS. Időtlen időkön bujkált a forrás a szírt ölén és vágta, törte magának türelmesen az utat, a szabadulás felé. De mikor kibuggyant a szikla-falon, ujjongva, csobogva zuhant alá, szikrázva tört meg a napfény cseppjeiben, úgy. rohant dalolva célja felé: Mert a szabadság diadalmas érzete kitör a szívből és dalra készt, csak a rabságot tűrjük szótlanul. A KIS LÁMPÁSRÓL. Díszes kis lámpás terjesztette fényét az úri-szobában,. Festett porcellánból volt a talapzata s a gazdasszony virággal ékes ernyőt alkalmazott rá. Mindez nagyon elbizakodottá tette a kis lámpást, s szívből lenézte a kis agyagmécsest, amely a konyhában pislákolt. Bizony, kezdetleges kis szerszám is volt ez. Valami törött csempébe olajat töltött a szolgáló s a foszlányból kanócot sodort bele. Most aztán égett libeg-lobogva, ha némi sercegéssel is, de minden tehetségét belevitte az igyekezetbe, hogy maga körül legalább egy kis térséget megvilágítson. Mihályné “{lallod-e. te kis agyagmécses — szólt a lámpás — nehogy még utóbb atyámfiának képzeld magadat! Az- én rokonom a szépséges holdvilág, amely, nézd! amott kel fel pompásan az égen. Jó estét, drága néném! Mi tévők lennének — ugye — nélkülünk az emberek?!” A hold pedig szelíden mosolyogva ment tovább a maga útján, őt nem alázta meg ez a rokonság. De a kis mécses se bánta, hogy kitagadták, csak égett, világolt, buzgón tovább. A FÁKLYA. Egy fiatal fáklya, ahogy lángra lobbant, égből származottnak és kianadhatatlan fény forrásának érezte magát. Tágas oszlopcsarnokról álmodott, melynek közepén magas állványra helvezve ő lobog. Körülötte drága műkincsek. fehér márványszobrok, ájtatos csendben tolongó sokaság. És mind é pompát ő vonja fénybe, mind e világosság, ragyogás őtőle ered! Ámde máskép történt. Egy szűk, rideg odúba vitték, hol csak a vaksi sötétség lakott, és a szögletekben meglapulva, undok csúszó-mászok tanyáztak. Egy vaskarika volt a falba kovácsolva, abba helyezték, hogy küzdjön a kaján Sötétséggel, de nem bírt vele. De azért égett,.nagy libeg-lobogva, mígnem a meddő törekvés fölemésztette ereje javát. Egy csonka tönk már csak, alighogy pislákol benne az élet, alighogy ered belőle valami fény, — de ott, ahova sorsa vetette, éppen elég. A SZOLGA-LEGÉNY. Egy béres — talán meg sem érdemelte — a gazdájától verést kapott. 23 -
