Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

Ma már a legmeredekebb falon is fel lehet hatolni, ha csak egyegy kis repedés akad a sziklakamó beverésére.

Európában ezek után alig maradt probléma. Ezért a nyugodni nem tudó, újabb felfedezésekre és élményekre vágyó ember a föld leghatalmasabb hegyláncolata, a Himalája lábánál kötött ki, hogy megkísérelje a legmagasabb csúcsának bevételét.

A Himalájában 50-60 hegycsúcs van 8000 m-en felül és a legmagasabbat elöször 1849-ben George Everest, India akkori kormányzója jelölte meg térképen, ezért később róla nevezték el.

Hogy ismét az angolok nevéhez fűződik a kezdeményezés és hogy övéké a meghódítás dicsősége is, azt elsősorban szívósságuknak és tudásuknak, de annak is köszönhették, hogy volt idő, mikor kizárólag nekik adták meg az engedélyt Tibet földjére való belépésre.

Az első kísérlet 1907-ben inkább csak magánjellegű volt, de akkor is már 7500 m-re jutottak fel. Azután a beutazási tilalom miatt sok ideig szünet állt be, mig végre 1921-ben megindult az első komoly expedíció, melynek felderítő jellege volt és melynek eredményeként megállapították, hogy itt nem egyszerű hegymászásról, hanem a harcnak, háborúnak bizonyos fajáról van szó.

(Ezt egyik kitűnő angol író igen találóan úgy fejezi ki, hogy ebben a háborúban egyik oldalon áll az ügyes, furfangos, vakmerő és jól felszerelt ember a másik oldalon pedig a hegy, mint egy masszív vár, mely a természetadta lehetőségeket felhasználva vissza és vissza dobja az ostromló embert).

1922-ben történt az első komoly kísérlet a hegycsúcs elérésére, akkor 8200 m-ig jutottak oxigén nélkül. Kitört a monszun s a meleg szél indította lavinák hét sherpát (hegylakó bennszülöttek) eltemettek, a többi visszafordult. 1924-ben még feljebb jutottak, de a szörnyű hideg és szél valamint oxigénhiány miatt ez a kísérlet sem sikerült s a két legkiválóbbat: Mallory-t és Irvint a csúcs felé haladva érte el a végzet.

Eltűntek a ködfoszlányok mögött és soha nem tértek vissza többé.

Sokáig az a hit állt fenn, hogy talán elérték a csúcsot és visszafelé érte őket utói a halál, de mikor Hillary és Tenzing 1953-ban elérték a csúcsot, semmi nyomot nem találtak.

Mallory a legismertebb és legbecsültebb hegymászók közé tartozott és mint ember is nagy volt. Egyszer azt kérdezték tőle, miért mászik hegyet? Válasza rövid és egyszerű volt: “Because it’s there!” (“Azért, mert ott van!”)

Negyedik Ízben 1933-ban 8300 inig jutottak, de ismét csak az időjárás és hóviszonyok okozta legyőzhetetlen akadályok dobták vissza őket. Akkor találtak egy csákányt, mely csak Mallory vagy Irvin-től származhatott.

Az 1935-ös expedícióban már részt vett Tenzing, az Everest későbbi megmászója is. Ez alkalommal egy hatalmas lavina sodorta el a két vakmerő vállalkozót, de a lavina csodával módon egy óriási szakadék közvetlen széle előtt megállt és életük meg volt mentve.

Majd ismét 1936-ban és 1938-ban tettek újabb kísérletet, de még szörnyűbb időjárási viszonyok — gleccserszakadékba való eséssel, egy sherpa teljes megmerevedésével tarkítva megakadályozta őket a győzelem kivívásában. Kedvező idő esetén biztosan felértek volna, oly közel voltak!

Ezután jött a második világháború, mely után a kínaiak megszállták Tibetet és megszűnt az a lehetőség, hogy az Everest-et északról megmásszák. Az ember azonban nem egykönnyen nyugszik bele, hogy kitűzött céljai elérésében valami vagy valaki meggátolja.

Más utat kellett keresni, még pedig délről és sok huzavona után Nepal 1949-ben végre megnyitotta kapuit az idegeneknek.

Mielőtt azonban komoly expedíciót küldtek volna, először fel kellett deríteni, hogy egyáltalában van-e lehetőség, hogy a sokkal meredekelbb déli oldalról másszák meg a csúcsot. Az előzetes északi expedíciók és légi felderítés után csak annyit tudtak megállapítani, hogy- 18 -