Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

A

BS 5 91 4i9 ■** ^ i ■

csokonyos számár es az edes tövis

Vidám karácsonyi történet Waggerl К. Henriktől.

Mikor József álmában hírűi vette, hogy Heródes gonoszsága miatt, családostól el kell menekülnie, ebben a borzasztó órában az angyal a szamárt is felköltötte az istállóban.

— Kelj fel, szólt a magasságból, Máriát Józseffel együtt Egyiptomba viszed.

A szamárnak egyáltalán nem tetszett a dolog. Nem volt valami túlságosan jámbor szamár, inkább egy kissé csökönyös természetű. “Nem intézhetnéd •el magad?” kérdezte kedvetlenül. “Neked szárnyaid vannak, nekem pedig mindent a hátamon kell hordani! És miiért éppen Egyiptomba, olyan toppant messzeségbe?”

— “Ami biztos, biztos!” mondta az angyal és ezt a szamárnak be kellett látnia.

Amikor az istállóból elővánszorgott, és meglátta, mekkora podgyászt hordott neki össze József, az asszony ágyneműjét, egy csomag pelenkát a gyermek számára, egy kis dobozt a királyok aranyával és két zacskót tömjénnél és mirrhával, egy kerek sajtot és jókora nyers húst, amit a pásztorok hoztak, a vizestömlőt; végül Máriát a fiúval — mindketten jól tápláltak voltak — akkor ismét elkezdett a szamár morfondírozni. Hisz a gvermek Jézuson kivűl nem értette meg senki.

— Mindig ugyanaz az eset, mondta — az ilyen koldúsnépségnél! Nem hoztak semmit és, már két ökörre való fuvar gyűlt össze. Nem vagyok szénásszekér — mondta a szamár — pedig csakugyan olyan volt, árúikor Józaef megnyergelte. Szinte a patái sem voltak láthatók.

A szamár kinyújtózott, hogy a terhet helyreigazítsa, aztán elővigyázattal tett meg egy lépést, mert azt hitte, hogy ösz. szetörik a torony alatt, mihelyt előrelép az első lábával. De érdekes! hirtelen csodálatosan könnyűnek érezte a lábát, mintha maguktól vinnék őt, sőt egyenesen táncolt árkonbokron keresztül, a sötétben. ,

Nemsoká, mert ismét boszankodott “Gúny tárgyává tesznek?” — morogta. Hisz talán én volnék az egyedüli szamár Bethelemben, aki egyszerre négy árpás-zsákot képes hordani?!

Haragjában hirtelen megfeszítette a lábait a homokban, és többé egy lépést sem volt hajlandó tenni.

— Ha meg is vernek most — gondolta a szamár elkeseredetten — akkor az egész cók-mók itt marad az árokban.

De József nem verte meg. Az ágynemű alá nyúlt és a szamár fülét kereste, hogy odasúgja neki: “Szaladj még egy kicsit — mondta József szelíden — nem sokára pihenőt tartunk.

Erre sóhajtott a szamár és ismét elindúlt — Szent ember ez — gondolta — nem is tudja, hogyan kell bánni egy szamárral.

Közben nappal lett és forrón sütött a nap. József egy bokorra talált, amely száraz és tüskés pusztai növény volt. Ennek árnyékában akarta Máriát megpihentetni. Lehívta, tüzet rakott, hogy Mária levest főzhessen. A szamár gyanakodva nézte mindezt. Várt a saját abrakjára, de csak azért, hogy visszautasíthassa. “Inkább megeszem a saját farkamat”, mormolta, — mint a ti poros szénátokat. “De semmi féle széna nem volt, még egy falat szalma sem. József — az asszony — és a gyermekről való gondoskodás közben — teljesen elfeledkezett erről. Nemsokára féktelen éhség vett erőt a szamáron. A beleit oly hangosan szólaltatta meg, hogy József megrémülve tekintett körül: nincs-e

oroszlán a bokorban.

Eközben a leves is elkészült és mind nyáján ettek belőle. Mária evett és a maradékot József kanalazta ki. A gyermek is kapott az anyjától és csak a szamár állt ott a legcsekélyebb eledel nélkül. Egyáltalán nem nőtt ott semmi, csak néhány tövis a bozótban.