Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
jegyzi fel a krónika, hogy 1838lhan öszszesen 12 fonttal érkezett Chamonix-ba a Mont Blanc lábánál fekvő kies hegyi városba. Annyira megszerette a hegymászást, hogy midőn üres zseb miatt vissza kellett volna utaznia, inkább hegyi hordárságot vállalt, hogy szenvedélyének tovább hódolhasson. Kitűnő tollal és nagy humorérzékkel megirt útleírásai nyomán igen sok angol kapott kedvet a kontinensre való utazásra. Minekután a legmagasabb hegycsúcsokat legyőzték, még mindig maradtak olyanok, melyek nem magasságuk, de sziklafalaik meredeksége miatt igen nehéz követelményeket támasztottak a leggyakorlottabb sziklamászók elé is. De nem hiába mondta Madách: “Ember küzdj és bízva bízzál!” A vállalkozókedv megvolt és most már csak tökéletesebb technikai tudás és jobb felszerelés hiányzott és lassan megdőlt az a hit, hogy vannak megmászhatatlan hegycsúcsok. Ekkor lépett be a hegymászás történetébe egy faj, melynél szívósabbat, kitartóbbat, keményebbet keveset ismerünk. Ez a faj az angol. Ők vették át a 19. század közepén a vezető szerepet s 100 évi küzdelem, számtalan kitűnő hegymászó elvesztése után elérték azt, ami minden alpinista legfőbb vágya volt a világ legmagasabb csúcsának megmászását. Sokat töprengtem azon, hogy miért épp az angolok voltak az úttörők, hisz nekik nincsenek magas hegyeik, mint az alpesi országok lakóinak, ahol a hegymászás a mindennapi kenyérhez vagy szórakozáshoz tartozik. Nem tudok teljes feleletet találni rá, de talán egy összehasonlító példával megközelítő választ kapunk. Miért voltak a magyarok a világ első legjobb úszói és miért vannak ma is a legelső vonalban? Talán azért, mert nem volt vagy csak igen kevés “vizünk” s ami nincs, arra az ember mindig jobban vágyódik? Azok az országok, amelyek teljesen vagy félig vízzel vannak körülvéve, mint pl. Anglia vagy Törökország sohasem rendelkeztek jó úszókkal. A viz ott van, akkor úsznak, amikor akarnak, igaz hogy a hullámzó tenger nem igen alkalmas úszóedzésre. Nekünk mesterségesen kellett vizet összehozni uszodák építésével, ami igen sok munkába és pénzbe került és talán ezért értékeltük és használtuk ki jobban. így gondolkodhattak talán az angolok is. Ha már oly sok pénzt fektettek az utazásba, a hegyekben való tartózkodóra, ki akarták használni az időt (Time is money)!, ezenkívül a szigetországi, vélükszületett robinsoni bajiam is egyaránt hajtotta őket megoldhatatlannak vélt feladatok végrehajtására. De térjünk vissza a hegyekbe! A múlt század közepétől számított 15-20 évi békés időszakon, amikor művészetek és tudományok a nyugodt légkörben virágoztak, a hegymászás is aranykorát érte el. Az emberek felfedezték a hegyek szépségét, örültek, ha. valami szép, új élményben volt részük és örültek, hogy mások is hozzájuk csatlakozva osztokodtak örömükben. Az ember társas lény! A kérdés most már csak az volt, hogyan jöjjenek össze úgy, hogy az örömben még többen osztozkodhassanak, tapasztalataikat kölcsönösen kicseréljék és egy nemes ügyet előbbre vigyenek. Erre legalkalmasabb klubot alapítani, vélték, amely 1854-ben meg is alakult “Alpin Club” néven. Nem véletlen, hogy épp Zermatt-ot választották székhelyének. És nem is épp gyönyörű fekvése, hanem földrajzi helyzete miatt. Itt ebben az akkor még kis hegyi faluban, — ma előkelő szállodaváros, — szőtték ugyanis már évek óta terveiket az akkori világ leghíresebb hegymászói a falu mögött 4 oldalú piramisként égnek nyúló, kihívásra váró Matterhorn megmászására. Zermatt ezenkivül számtalan más magas hegy megmászásának kiindulópontja is, hogy csak egyet, a Monte Rosa-t említsük. Innen indították útjára később az első folyóiratot, az “Alpin Journal”—t is, melynek közleményei révén közkincs:- 14 -
