Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-01-01 / 1-2. szám

csé vált, ami szép és nemes a hegymászásban.

Ennek az oly példaszerű összefogásnak, az amatörök és hivatásos hegymászók összefogásának, közös küzdelmeinek köszönhető, hogy ebben a korszakban az Alpok összes csúcsai meghajoltak az emberi akarat előtt. Nem mindig könnyen, az ostromlott vár, a hegy nem mindig adta meg magyát ellenállás nélkül! -Sok emberáldozatot követelt a sokszor drámai küzdelem, mégis mindig akadtak újabb és újabb vállalkozók, akik a további célok eléréséig folytatták a küzdelmet. A sok között a legszívósabban és legtovább a már említett 4482 m magas sziklapiramis a Matterhorn állt ellen. Évekig ostromolták ollasz és svájci oldalról, de nem sikerült bevenni. Mikor az ember a legnagyobb technikai akadályokat már leküzdötte és már közeledett a csúcshoz, ez az óriás segítségül hívta a ködöt, szelet, hóvihart és hiába indultak a vállalkozók ragyogó napsütésben, félóra leforgása alatt anynyira meg tudott változni az: idő, hogy a természeti elemek emberéletet nem kímélve, kőlavinát indítva a támadók fejére, megállították a végső rohamot.

(Mikor 1935-ben a Matterhon olasz lábánál álltunk, előtte 2 nappal egy angol és olasz zuhant le kőgörgeteg következtében.)

A csúcsért való nemes küzdelemben ismét az angol szívósság diadalmaskodott.

Whymper évek folyamán egymaga hatszor tett kísérletet a feljutásra, míg végre 1865-ben siker koronázta merész vállalkozását. Hat társával ért fel emberfeletti küzdelem után a csúcsra, de rajta kívül csak ketten tértek vissza. Leereszkedés közben egyikük megcsúszott és a kötél elszakadása következtében magával rántotta másik 3 társát is a közel ezer méteres mélységbe. Ezek egyike Rév. Hudson a hires hegymászó angol pap volt, aki igen sok csúcsot mászott meg egyedül. Ez a tragikus eset olyan mélyen megrendítette a társadalmat, hogy törvényt akartak hozni

további hasonló kísérletek megakadályozására.

Ahogy azonban manapság nem lehet a repülés fejlődését megakadályozni, — bármily gyakran követet is ember áldozatot, — a hegymászók is mentek tovább a megkezdett úton.

(A Matterhon ma már kísérővel nem veszélyes. Van Bergführer, aki már 140 -szer vezetett turistákat a csúcsra!)

Az aranykornak nevezett időszak méltó befejezéseképp Whymper megmászta a 6310 m magas Chimborasso-t is, a délamerikai Andok egyik legmagasabb csúcsát.

Erre a korszakra, — ahogy említettük már, — jellemző, hogy bár a kezdeményezés, kitervelés és vezetés kivétel nélkül az amatőrök érdeme, mégis mindig vittek magukkal hivatásos vezetőket is, akiknek azonban tisztán a technikailag nehéz szakaszokon való átjutás megkönnyítése volt a feladatuk.

Természetesen senki sem akarja lebecsülni a hires Bergführer-ek teljesítményeit, akik tapasztalataikkal sokban hozzájárultak a sikerek eléréséhez. (Maga Whymper is mindig vezetővel ment.)

Minél jobban kifejlődik azonban az ember önállóságra való törekvése, az élet bármily megnyilvánulásában, annál jobban serkenti a hegymászót is az a vágy, hogy vezető nélkül, saját erejéből érje el az általa kitűzött magas célt.

Egymásután másznak meg csúcsokat, sziklafalakat vezető nélküli angolok, osztrákok, svájciak, olaszok, de; — és itt jön bizonyára sokunknak a meglepetés, — a sporttörténelem legnagyobbnak a magyar származású bécsi orvost és testvérét Zsigmondi Ottót és Emilt tiinteti fel. Szóról-szóra így emlékeznek meg róluk: “Den Höhepünkt der Führerlosen bilden Otto und Emil Zsigmondy”.

Sok csúcsot másztak meg elsőnek és nagy jövő állt előttük, de sajnos Zsigmondy Ottót is elérte sok elődje sorsa, mert röviddel legnagyobb teljesítménye, a Monte Rosa keleti gerincének híressé- 15 -