Harangszó, 1956 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1956-09-01 / 9-12. szám

A GYERMEK

Nem olyan-e karácsony táján az emberiség, — már tudniillik az a nagy része, amelyik a karácsonyt megünnepli — mintha valami szent révületben volna? Mintha kicserélték volna rövid időre a lelkét, más irányban járnak a gondolatai, más alaphangra hangolódnak át az érzései. Mintha bűvölet alatt tartaná valami, ami ilyenkor nagy, kollektiv vízióban kivilágosodnék előtte, hogy aztán szétfoszolva szeme elől ott hagyja, felébredten, régi valójában, régi világában. ,

Micsoda látomás ez, amely ebbe a karácsonyi megszállottságba ejti az emberek millióit? Nagyon egyszerű kép: egy újszülött gyermek, amint édesanyja ölében nyugszik, vagy szegényes-bölcsőjében, a jobb híján erre használt jászolban pihen. Nincs rajta semmi kápráztató és különleges. Egészen olyan, mint a többi csöppség, aki naponkint száz meg száz helyen közénk érkezik, hogy részese legyen az embersorsnak. Egészen iolyan, amilyenek mi is voHunk, amikor elindultunk erre a rögös pályára. Hű képe az embernek a maga gyengeségében, korlátozottságában, esendőségében. Hiszen az a mi bajunk, hogy amióta csecsemőkorunkból felnőttünk, elhitettük magunkkal, hogy nagyok, erősek, urak vagyunk. Pedig embervoltunk legmélyebb igazsága az, ami akkor, csecsemőkorunkban még olyan világosan meglátszott rajtunk: törékenyek és erőtlenek vagyunk, pislogó mécsesek vagyunk, amelyeket egyetlen szél elfúlhat és csak parányi cseppek vagyunk, amelyek magunkban mit sem számítanak a lét nagy óoeánjában.

Egyszerű kisded az, aki a látomás középpontjában megjelenik. Nem szól a szája csodás bölcseséget, keze intésére nem történnek hajmeresztő csodák, amint más csodás újszülöttekről szóló legendákban. Alszik és szopja anyja

IRTA: DR. VICTOR JÁNOS

emlőit; majd el kezd gügyögni; eljön az ideje első ügyefogyott lépegetésének és csak édesanyja előtt érthető első megszólalásainak. Fel fog aztán növekedni, testben-Iélekben fejlődve. Fog fáradozni és fog küszködni, örülni és szenvedni egyszóval: végig fogja élni a mi életünket egészen végig a halálnak rejtelmes végállomásáig. Ahogy a karácsonyi látomásban szemléljük, máris tudjuk: kicsi testvérünk; hús a mi húsunkból, csont a mi csontunkból; anyaszülte ember és osztálytársunk életünk minden terhének hordozásában.

Ez mégsem minden. Mert akkor miért bilincselné le tekintetünket éppen ez az egy gyermek annyimillió más közül? A látomásban, melyben megjelenik nekünk valami titokzatos fény sugárzik körlötte, amelyet festők ecsete nem érzékeltethet akármilyen művészettel próbálja is vászonra rögzíteni a képét és valamilyen rejtelmes zsongás terjed körülötte mit sem költők szava, sem a zene hangjai nem tudnak visszaadni, bárhogy igyekznének is hű visszhangjává lenni. Csak a térdreboruló ember szíve tudja felfogni és tud eltelni vele. És ő is csak dadogva tud róla beszélni, ha másnak hírül adja. Mert ki tudna elmondani: mit látott és mit hallott, amikor Istennel találkozott? Ebben a Gyermekben Ő van jelen miközöttünk!

Ezért hányódik a szívünk a két ellentét között. Megindult gyöngédséggel köszöntjük a Testvért a kisdedben. És semmivé zsugorodva borulunk le az Úrnak fensége előtt, aki benne megjelent. Nyájas fölénnyel hajolunk a nagy emberi család újszülöttje fölé, — mi már tudjuk: mi az az élet, amelybe ő is megérkezett hogy csatlakozzék hozzánk. És szent borzongással födjük el az orcánkat, mint a mennyei angyalok is, akik nem merik szemüket az Örökkévalónak dicsőséges orcájára emelni.

— 5 —