Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-07-01 / 7-8. szám

A Református “Eucharistia”

и i.

Két irányban követtük eddig az úrvacsora ujjmutatását: visszafelé a múltba, mert valóban ’’eucharistia”, azaz ’’hálaadás” valamiért, ami egykor a kereszten történt, és fölfelé a jelenben élő Krisztus felé, aki táplálékul adja magát híveinek- De van még egy harmadik irány is, amelybe ki kell terjesztenünk a figyelmünket, ha az úrvacsora jelentésének legalább a legfontosabb mozzanatait számon akarjuk venni. Miután hálásan megemlékezünk a szent asztalnál az egykor értünk megtörtént és örökre elégséges engesztelő áldozatról, s miután újra elnyerjük a vendégség Urával való ’’közsségünk” bizonyosságát, egyúttal átérezzük a szent vacsora többi vendégével való ’’közösségünket” is. Lélekben magunk körül is széttekintünk és egy nagy öleléssel magunkkal egyeknek érezzük mindazokat (s magunkat ővelük), akik ugyanannak az egyetlen áldozatnak az érdeméért úgyanúgy részesülnek Krisztusban, mint mi magunk. Az úrvacsora tehát a hívők egységének szent megpecsételése is.

Hangsúlyoztuk, hogy az Űjtestamentum számára idegen gondolat a Krisztusnak e világban való testi jelenléte az Ő mennybemenetele után. Most tegyük hozzá ehhez azt, hogy mégis van szó a Szentírásban — persze más értelemben — Krisztusnak e világban élő ’’testéről”. Az a földi anyagból szőtt köntös, amelyben végigjárta földi életének útját, eltűnt, és hasonlóan földi anyagból való testbe nem öltözik ő bele, hogy itt vagy amott újra láthatóvá váljék. Szent Lelke által van jelen közöttünk és bennünk. De éppen ezáltal belőlünk, híveiből, alkot magának titokzatos “testet”, amely által itt él és hat: az Ő anyaszentegyházát. Amikor Pál apostol arról a ’’közösségről” beszél, amelyben a kenyér és bor vételekor Krisztussal magával vagyunk (szemléletes kifejezéssel “a Krisztus testével, vérével való közösségnek” nevezi), erről mindjárt átsiklanak gondolatai ennek a ’’testnek”, az egyháznak a közösségére, amely szintén elénk tárul az úrvacsorában. ”Egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan egy kenyérben részesedünk”. (I. Kor. 10: 16- 17-) Természetesen nem maga a kenyér és a bor teremti ezt az egységet, hanem az a láthatatlan ’’étel” és ’’ital”, amelyet kiábrázolnak: maga az egykor értünk megáldoztatott és most minket halála javaival tápláló Krisztus. De ennek a lelki egységnek szent megpecsételése és megerősítése a látható közös asztalnál való közös vendégség ünnepélyes szertartása.

Egyszóval: az úrvacsora egyházi cselekmény. Nem élhet vele helyesen senki úgy, mintha az ő Urán és sajátmagán kívül senki más nem volna a világon. Én csak egy vagyok a vendégek beláthatatlan nagy seregéből, — néhányat látok magam körül, de láthatatlanul, mint valami nagy felleg, körülvesznek mind a többiek is, — akik mind ugyanabban a jótéteményben részesülnek mint magam.

Ezen a ponton találkozunk a római egyház ’’eucharistiájával”. Az is nyomatékosan egyházi cselekmény és erőteljesen éreztetni akarja a hívővel, hogy az egyént ugyanaz a titokzatos erő táplálja, amely az egyházat a maga egészében is élteti. A Krisztussal való egyesülés, hirdetik és hangsúlyozzák, egyben ”a szeretet köteléke” is a többiekkel, akik ugyanabban az áldásban részesülnek.

De megint nem elég rámutatnunk, amint már meg is tettük, hogy a mi “eucharistiánkban“ ez ugyanolyan erőteljesen kidomborodik, hanem továbbmenve és a különbségeket is szemügyre véve, arra i s rátmutathatunk: milyen előnyök birtokában vagyunk a mi “eucharistiánk” révén.- 11 -