Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-07-01 / 7-8. szám
Amikor a római egyház híve úgy gondol az ő ’’eucharistiájára” mint egyházi kincsre, két dologra kell, hogy gondoljon t. .i. rajta kívül társainak milliói is úgyanúgy részesülnek az évszázadok során a Krisztussal való egyesülésben, mint ő. Ebben az értelemben, mint a hívők közössége, jelenik meg az egyház a mi szemünk előtt is az úrvacsora alkalmával. De ott van a másik gondolat is, amely már idegen tőlünk: a római egyház híve előtt megjelenik az ő egyháza az ő ”eucharistiájában” úgy is, mint papi szervezet. Az egyház papi rendje által van jelen Krisztus az ő felfogása szerint. A papoknak adatott az a hatalom, vallja ő, hogy az oltáron testileg jelenlevővé és így hozzáférhetővé tegyék Krisztust. S így az ő szemében az “eucharistia” áldásaiban részesedő egyházzal, a hívek közösségével szemben felmagasodik az “eucharistia” áldásait osztogató egyház, a papi rend intézményes szervezete. Az egyház gondolatának ez a kettéhasadása szembeszökően kitetszik a szertartás külsőségeiből is: másként játszódik le a papnak és másként az egyszerű hívőnek az ’’áldozása”. Csak a pap kiváltsága a Krisztus rendelte mindkét ’’elemmel” való élés, a hívőtől a kehely meg van vonva és csak “egy szín alatt” élhet a szent vendégséggel. A mi ’’eucharistiánk” már külsőleg is mutatja a ’’két szín alatt” való általános megvendégeltetésünkkel, hogy itt az egyház gondolatában ilyen kettéhasadás nincs. A jó rend kedvéért mi is szükségesnek tartjuk, hogy legyen az úrvacsorának, mint minden istentiszteleti szertartásnak, megbízott vezetője, az egyháznak erre kijelölt hivatalos szolgája. De amit a szent asztalnál kapnak a hívők, azt nem őneki köszönhetik. Ő maga sem egyéb ott, mint vendég épúgy, mint a többiek, és valamennyiüket közvetlenül jelenlévő Krisztus tápiája, hogy megelégitse lelki éhségüket és szomjúságúkat. Krisztus akkor is jelen van s az úrvacsora akkor is úrvacsora, ha valami rendkívül nyomós okból ilyen hivatalos egyházi szolga nem vezetheti a szertartást. Amint nem egyszer már megtörtént elüldözött vezetőik után árván maradt gyülekezetekben; tengeren, vagy hadifogságban sokáig hivatalos egyházi tisztviselő nélkül élő hívek között. Maguk közül valakit megbíztak a szent asztal körül való szolgálat elvégzésével és semmi sem hiányzott ahhoz, hogy Krisztus jelen legyen és adja magát nekik ajándékainak teljes gazdagságával. A római egyház papságának kiváltságos méltósága nem csak, hogy kifejezésre jut az ’’eucharistiában” játszott szerepében, hanem itt emelkedik éppen csúcspontjára. Hiszen nem is lehet embernek szédítőbb öntudata, mint az, hogy az ő keze alatt alakul át az egyszerű anyagi tárgy a testileg jelenlévő Úrrá, akire a hívők lelke vágyakozik! Érthető, ha a római egyház papsága éppen az ő ’’eucharistiájukban” érzi át a hívek felett való uralomnak páratlan fölényét és éppen ez az ’’eucharistia” válik papi egyház igényeinek a fennen lengetett lobogójává. Ezért természetes, bogy az “eucharistia” zászlója alatt történik az utcák nyílt színén való felvonulás és más olyan demonstratív tömegmozgósítások, amelyekben a papi egyház meg akarja mutatni és éreztetni akarja erejét. A mi ’’eucharistiánk”, az úrvacsora, hála Istennek, ilyen célokra nem alkalmas- Az örökre megmarad a hívek körében lefolyó, halk, bensőséges, minden látványosságtól mentes szertartásnak. Mert itt nincs a hívek fölé emelkedő, kivételes hatalomban tündöklő papság, amely más földi erőkkel szemben is imponáló módon léphetne a nyivánosság elé. Itt csak bűnös emberek vannak, akik Krisztust óhajtják, hogy megelégíttessenek vele. Az az egyház, amelynek közösségét itt megpecsételjük, minden dísz és ékesség nélkül való serég, amelynek minden gazdagsága és ereje Krisztusban van, nem mutogatható, hanem csak hit által bírható módon. Ez az egyház addig, amíg Krisztus nyilván meg nem jelenik egykor az ő dicsősegében, a kereszt árnyékában —- 12 —
