Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-01 / 5-6. szám
KOD VAN A TISZÁNÁL. Ül a vén Képiró kopott gubában az. őszi Tiszaparton. Napenyészet van, s ahogy eltűnik az utolsó sugár a messzi hegyek mögött lebukó nappal, egyszerre köd száll fel és fehér lepedőként ráterül az öreg folyóra. Aztán feljebb kúszik a köd, a gát is eltűnik benne, és a jegenyéket is csúcsig befedi. Betakarja az öreg Képírót is. Akkor a ködbe takart táj felett, beláthatatlan messzi magasból sejtelmes szívszoritó kiálltás hangzik. Költöző vadlúdak, nagy gyorsaságú égi madarak szállanak ott fenn az ég úttalan útjain, és a hangjuk olyan, mint a fájdalmas sikoltás, ahogy köszöntik az alattuk elvonuló tiszai tájat. Képiró öreg szive megkondul erre a hangra. És fájni kezd a vén szív, amit pedig kicsereztek már fájdalmak és vészek keményre. Felsóhajt Képiró- Felemeli öreg szemeit a ködös magassába, ahol egyre szállnak és szólnak a költöző vadlúdak. És újra sóhajt. A vágy sóhaja ez. Mert ez a megrokkant testű agg paraszt, lassú léptű földi vándor szeretné most, ha szárnyai lennének, s a vadludakkal szállhatna messzire. Meszszire a ködöktől bús bakacsinú tiszai tájról irdatlan távolra. És a vágy, mint a köd a Tiszát, betakarja a jelent és a ködökből messzi tájak villának elő álomszerűén. Azok a tájak, ahová elrepülne valóságban is a test, ha szárnyakat adna valami jóságos nagy csoda. СОЮ A ködből ime hatalmas mozdony rohan elő, az amerikai Pacific óriási monstruma és a szélként vágtató mozdonyból kihajol a vezető. Ügy hívják: Mister Képiró. СОЮ Őt szeretné látni az öreg elhagyott vén magyar a ködös Tiszánál. Elrohan a mozdony és a táj, és egyszerre csak zúgó városi élet zaja kél: Páris ez és a zajongó vidám bulváron bandukol valaki: monsieur Képiró műasztalos, az öreg Képiró második fia. СОЮ Aztán elvész a bulvár is, a fiú képe is, ködök délibábjából uj táj villózik : Hagymakupolás templomok mellett a szibériai város óriási guberna háza, előtte autó áll meg éppen és a tisztelgő soffőr ajtót nyit a városparancsnok elvtársnak. És ahogy előtűnik a hatalmas katona, hozzáhajlik egy ordonánctiszt és nevén szólítja : “Képiró elvtárs!” A vén Képiró szemét mereszti, de a köd gomolyog és messze tűnik a szibériai fiú-СОЮ Most vad zúgás hallik, a Piáve zúghat így csak (az öreg tudja mert eleget éhezett a partján) s csak a folyó látszik, csak a zúgása hallszik. És Képírónak mégis megfájdul a szive, ahogy a ködből kivetődik idegen ország idegen folyója. Mert ezen a folyón, sok-sok éve már, ágyúk ugatásában és aknák hörgésében, meg masingeverek kattogásában pontonok úsztak. És a pontonokból rongyos bakákat lőtt ki a talián. A sok névtelen halott baka között, egyet ismert csak a vén Képíró, sugár, daliás katonát: frájter Képírót. A Piave elsodorta halotti testét... СОЮ Száll a köd. Eltűnnek a nagy messzi tájak és Képiró keserveset sóhajt, ahogy ott ül, ködben a Tiszánál. Olyan árva most az öreg, mint az alkonyatban eltévedt magános madár. Egyedül. A négy fia négy égtáj felé : Amerika, Páris, Szibéria, Piáve. El kellett menniök. Mit kezdtek volna itt az apjuk négy hold földjén a Tiszánál. Hát el-22 —
