Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-05-01 / 5-6. szám

A Református “Eucharistia”

и

Az, amit eddig az úrvacsoráról, mint “eucharistiáról” elmondottunk, jogos elégedetlenséget kellett, hogy hátrahagyjon mindenkiben, aki igazán református értelemben veszi és gyakorolja az úrvacsorát. Nem azokra gondolunk, akik a református külszín alatt voltaképen római katolikus módra élnek az lírvacsorával : valamilyen szent tartozást akarván vele leróni Isten előtt, hogy ezzel biztosítsanak a maguk számára valamit, pl. egy bizonyos idő óta felgyűlt bűneiknek az eltörlését. Az ilyenek természetesen nem értik meg, mikép helyezhettük szembe a mi “hálaadási” szertartásunkat a római egyház “engesztelő áldozatával”. De azokra gondolunk, akik szívből egyetértenek az elmondottakkal, csak keveslik. Csakugyan, mondják ők, az úrvacsora a hálás megemlékezés alkalma a Krisztus érettünk egyszer és örökre bemutatott engesztelő áldozatáról, de nemcsak ez. Nem csak hálát adni akarunk ezért, amikor az Űr asztalához járulunk, hanem kapni is akarunk valamit- Az “eucharistia” neve jól illik reá, de nem fejez ki mindent.

Teljesen igazuk van. Nem is tehetünk pontot oda, alléivá a mi “eucharistiánkról” elmondottakkal eddig eljutottunk. Hiszen már is utalnunk kellett közben arra, hogy az úrvacsorában nemcsak a hálás visszatekintésre van beállítva a lelkünk, hanem egyúttal egy másik irányba is : fölfelé is tekintünk a jelenben élő Krisztusra. Azonban mindjárt jegyezzük meg : más dolog az, ha valaki kapni akar valamit és más az, ha ki akar eszközölni valamit. Amit az úrvacsorában mi kapni akarunk, az számunkra már elkészített ingyen ajándék.

Ahogy a szertartás jelbeszéde is hirdeti : megterített asztal vár reánk s a királyi lakodalomra maga Isten hívogat: Kész minden, jertek el a menyegzőre!” (Máté 22 : 4).

Nem kell tehát változtatnunk azon, amit mondtunk: hálaadás alkalma az úrvacsora. De hozzá kell tennünk : a Krisztus engesztelő áldozatáéft éppen azzal mutatjuk meg hálánkat, hogy mindig újra kinyújtjuk kezünket az Ő általa biztosított áldások után.

Mi az tehát, amit az úrvacsorától várunk és amit benne kapunk? Az áldások egész gazdagságát össze lehet foglelni egyetlen szóiban. És itt megint olyan ponthoz érkeztünk, amelynél találkozik a római egyház “eucharistiájával” a mienk, ha aztán a közös ponttól ismét másfelé is ágaznak el az utak. Ott is, itt is, ugyanaz a felelet a kérdésre : Krisztust magát kapjuk, Krisztus adja Önmagát híveinek. Ezért neveztetik körös régi néven a római egyházban gyakorolt “áldozás” is, a mi úrvacsorázásunk is “communio”— nak, vagyis a Krisztus és hívei közötti “közösség” szent alkalmának.

Ha a római egyházban nagy magasztalással beszélnek arról: mint hajol alá irgalmában az élő Krisztus a bűnbánatban és reménykedésben eléje járuló hívőhöz, hogy vele egyesüljön, arra azt kell mondanunk: semmilyen hátrányban nem vagyunk az “eucharistikus kegyességnek” ezzel a nagy kincsével szemben, mert a mi úrvacsoránkban ugyanaz a mi boldog osztályrészünk is. Nem végződik azzal ez a mi szertartásunk sem, hogy láttuk a megtöretett kenyeret és a kiöntött bort s ezzel lel— 8