Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3-4. szám
— Tudom, János bátnyám!.. .. — Nohát éneköd el’, de ám szépen, mintha exámentöt állnál!... Misa elkezdte : Te benned bíztunk eleitől fogva. Uram, Téged tartottunk hajlékunknak. Csak úgy csilingelt a hangja a ködben, az apja sírva csetlett-botlott a parton, meg-meg fölbukik, ha az öccse belé nem karol. .. A veszendő gyerek meg hozzáfogott a második vershez. Mert azt is tudta ; Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek : Legyetek porrá, kik porból lettetek!... Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása’ És egy éjnek rövid vigyazása. Egyre biztatták, kérdezték, kérték, hogy el ne aludjon, — de mindig szórványabban felelt... Verestó környékét járták és nem messze lehetett már a hajnal, a gyereket hasztalan szólítgatták. .. Az öreg kimondhatatlanul kesergett, hogy bizonyosan elfogyott alóla jég, s a vízibe veszett. Az öccse meg vígasztalgatta, hogy leginkább csak alszik a jégtáblán. . . — Kocogjunk csak jobban Kőtelekig, nehogy még lemaradjunk! Ott van a legnagyobb kanyar, az tán kihozza! Erre elkezdtek ügetni szó nélkül s meg se álltak Kőtelekig’.. Lassan hajnalodott- A Tisza fölött varjak kóvályogtak és harangoztak erről is, arról is. Az érkező jégtáblák harsogva halmozódtak a kanyarodóban... Ők meg csak álltak, mintha a lábuk gyökeret vert volna, fölfelé tekintve a jegárt. . . Igen soká vártak. Hasztalanul. Hogy lassan elfonyadt bennük a remény . . . ..........A János már azon volt' hogy leveszi fejéről a kalapot és elmondja a halottak fölött mondandó imádságot, ahogy a távolról özönlő jég valami feketeséggel közeledett. . . Nem is merték rá egymást figyelmeztetni. Hisz’ lehetett a jégen sétáló varjú, vagy fatönk is egyaráant. Mért lenne épen a gyerek?. .. • Pedig hát az volt... A Misa... Elnyúlva a jégtáblán, feje alatt a rözseköteggel. .. Az apja lekapta fejéről a sapkát és elkezdte mondani az imádságot : Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyekben! Az egek Ura figyelmes lett a hangos fennszóra, mert a keshedt jégtábla fordult egyet és nekifutott nyílegyenesen a partnak... De vájjon él-e a gyerek?!... Nem fagyott-e csonttá az éccaka?!... Nem!... A jégtábla kiszaladt félig a partra, s a gyerek aludt jóízűen... Szepesi a karjaiba kapta és elkezdett minél messzebb tudja a szörnyű jégártól... vele szaladni, szaladni, — hogy Szalay László 20 —
