Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3-4. szám
SAMUKA Az egész családot meghívták Santosba az ünnepekre- Ez nagyon szépen hangzott, de a meghívás a problémák egész tömegét vetette fel. Az, hogy egyiküknek sem volt fürdőruhája, “shortja” és egyéb “vizifelszerelése”, még nem is látszott akadálynak, — majd csak akad, akitől kölcsön kérjenek erre a tíz napra. Mit csináljanak azonban Samukéval? Mert természetesen Samukét nem hívták meg, de még ha meg is hívták volna, akkor sem tehették volna ki szegénykét az utazás fáradalmainak. A család legfiatalabb tagjának, a 7 éves kis Petikének támadt hosszas fejtörés után az az ötlete, hogy Sámukát hízzák valamelyik ismerősükre. Erre valóságos haditanács következett. Sorbavették az összes szóbajöhető személyeket. Végül is úgy döntöttek, hogy Samukát Irmáékhoz viszik. Irmáék nem laknak messze, az asszonyka nagyan lelkiismeretes, nála semmi baja nem történik Samukénak, amíg ők a tenger hűs hullámaiban lubickolnak. Persze nem lehetett ajtóstól Irmának rohanni ezzel a nagy megterheléssel, — igen diplomatikusan kellett kezdeni. Még a fürdőruha kölcsönkérése is megelőzte ezt a kérést. De ahogy már előre is sejtették, minden a legnagyobb rendben ment; Irma még örülni is látszott Samukénak. Az elutazást megelőző estén vitték át a kicsit — hárman, díszkisérettel. És mikor már elbúcsúztak, mégegyszer viszszafordultak és elismételték: — “Egyszer etessétek, a gyerekek nehogy megfogdossák, szóval...” —“Szóval legyetek csak megnyugodva, vigyázunk Samukéra” — nyugtatta meg őket Irma, Isten tudja már hányadszor és szinte az orrukra csukta az ajtót. Másnap raggel természetesen Irmáék első dolga volt, hogy megnézzék, mi van Samukéval. Szinte megállt a szívverésük: borzalmas volt, amit láttak. Samuka a hátára volt fordulva, mintha nem is lett volna azonos a tegnap esti ficánkoló kis aranyhalacskával. — “ Beteg?” — kérdezte a család legoptimistább tagja, az öt éves Csöpike. — “Érthetetlen... mintha semmi élet se lenne benne” idegeskedett Irmai Pár percbe tellett, amíg rájöttek, — Samuka meghalt. A család, mint gyászoló gyülekezet vette körül a parányi kis aquariumot és érthetetlenül állott szemben a rejtélyes esettel. Szerencsétlenség, gyilkosság, öngyilkosság, szívszéllhűdes, — ki tudná megmondani mi történt? De ki hiszi el nekik, hogy nem ők voltak a halál okozói?! Mit is lehetne csinálni e kényes helyzetben? Mindenesetre Samuka így nem таь radhatott sokáig a vízben. Irma gyengéden benyúlt érte, kivette és tenyerén tartotta. Egykük sem tudta, mi a szokás ilyen esetben — hová temetik az aranyhalakat — “Milyen szép még így is” — lelkendezett Csöpike. “Ugyanolyan, mint amilyet múltkor mutattál nekem a városban, Anyuka, Emlékszel?” Irma a kislányára nézett. “Ugyanolyan?” — kérdezte gépiesen. És már is becsavarta Samuka tetemét egy fehér papirosba. De csak akkor nyugodott meg igazán, amikor az állatkereskedőnél a Samnkák százait látta — egyik olyan volt, mint a másik. A kereskedőnek nem volt nehéz pótolni az elhunyt — 21 —
