Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3-4. szám
Nem filozófus, aki a dolgok nyitjára rájött és elméletileg megoldotta a világproblémákat. Nem a győzelmes hadvezér, egy új Achilles, aki diadalszekeréhez kötötte a legyőzött ellenség tetemét s végigvágtat vele bámuló századok előtt. Nem alkibiadesi emberi örömtől mámoros, amelyre egy meghódított és kifosztott világ termi a rózsakoszorút. Nem a sugárzó Apollóé ez az arc, aki élet csúcsáról a humánum megdicsőülésébe lép át s egyáltalában nem ambróziás Zeus-arc, aki az Olympuson trónol, mint a világ atyja’ célja és megszemélysítője. Nem. Fáradt, fiatal véres arc. Olyan fájdalmak nyomaival, amelyek egyszerűen kibeszéthetetlenek. Kibeszélhetedenek, mert lelkifájdalmak. Hiszén azok ölik meg, akiket szeretett; azok átkozzák, akiket megáldott. Kegyelmet jött hirdetni nekik, békességet és jóakaratot s ime: keresztre jutott. Nincs rajta semmi erő, semmi szépség, semmi földi méltóság, semmi emberi dicsőség a humánum pogány értelmében. És mégis tudjuk, hogy ez az arc a legszebb a világon. Ez az arc a legboldogabb és ez az arc a legdicsőségesebb- Amikor azt mondjuk: íme az ember, akkor az emberinek egy merőben uj értelmét ragadjuk meg és fedezzük fel: a szenvedő jóság dicsőséges képét. Új látások, uj kijelentések érkeztek meg általa a világba. Ezek azt mondják: bolondság ennek a világnak minden dicsősége a kereszt titkához képest- amely a kiengesztelődést és megváltást hozta. Árnyék, köd és lidérc e világnak minden szépsége és hiú dicsősége ahhoz a dicsőséghez képest, melyet a Jézus áldozata és megváltó szeretete mutat. Nincs más győzelem, csak ez a belső lelki győzelem, mert az új világteremtés az az örökkévaló lelkibirodalom megszervezése nem erőszakon épül fel, hanem a tűrő szeretet áldozatán, amely erősebb, mint a világ elemei és a történelmet mozgató erők. Az, hogy ez a megváltó szenvedés megfedd, nagyobb megalázás, mintha hadseregek tipornának el. Az, hogy a szenvedő arc segít, bátorít, vígasztal: nagyobb érő, mintha gályák ezrei jönnének segelycsapataikkal feléd. Az hogy ez az eltorzult, töviskoronás fő jutalmaz, dicsőségében részeltet, részt ad a maga életéből, nagyobb öröm és kiváltság, mint az, amit ez az egész múló világ adhat. Ügy viszonylik az Apollók és a Zeusok öröme ennek az arcnak az öröméhez képest, mint a kilobbanó, füstölgő gyertyabél a felhajnalló királyi naphoz. Így lesz Krisztus szenvedő arca igazi emberi arc, királyi arc. Töviskoronájával és bíborköpenyegével, izzadtan, véresen, összetörve, verve, megalázva csakugyan király; a legnagyobb és legdicsőségesebb király. Egylelki világhatalomnak forrása és szuverénje, előtte minden térd meghajol, földi fejedelmek lábaihoz teszik koronájukat s mikor ő átveszi királyságának kormánypálcáját’ a lelkek birodalma felett, olyan trónra ül, amelynek alapjai soha meg nem ingának s olyan hatalmat gyakorol, amely felett sem a világ, sem a pokol kapui nem vehetnek sohasem diadalmat. — 3 — Ravasz László. Imhol az Ember.
