Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
DÖMZSÖDI VITÉZ Hullottak már a vadgyümölcsök, amikor ez a történet valahol a szellők között megfogant. De mi emberek azt nem is sejtettük. Inkább azt gondoltuk, hogy egy ilyen őszi napon, amikor barnán és piros foltokkal csak ül és gondolkozik az idő, szellőnek és történetnek eszébe se fut megfoganni. A levegőben ugyanis halovány színváltozások estek, a fákról sürgetés nélkül kezdtek hulladozni a megmaradt levelek, s a leszálló nap buzgón festette az összegyűlt felhőket. Dónát éppen akkor lépett ki a házból, a műhely ajtaján. Tömzsi fiú volt, kerekfejű és barna. Gyaluforgács pilledezett a ruháján s gazdagon látszott a fűrészpor is rajta. Nagy nyugalommal lassan haladt az udvaron keresztül, minek a végében négy festett szék nézte sárgán a búcsúzó napot. — No, megszáradtatok-e? — kérdezte Dónát. A mutatóujjával megérintette a négy széket. — Meg hát! — felelte helyettük. Kettőt megfogott, hogy béfelé indítsa őket. Ahogy felemelte a két széket, szeme a festett felhőkre esett, majd a következő pillanatban szél futott rá, mely a fűrészport és a gyaluforgácsot rajta megtámadta. Hirtelen szél volt, hószagú és karmos. — Jól van, megértettem — mondta Dónát. Lassan és nagy nyugalommal bévitte a két széket a műhelybe, ott a sarokban egymásra borította, majd az apjára nézett s a legnagyobb megfontolással így szólt : — Világesemény történt. — Micsoda? — hagyta abba öreg Sükei a munkát. — A tél üzenetet küldött, hogy jbn. — Szívesen lássuk — mondta Sükei. Dónát erre nem szólott, hanem béhozta a másik két széket is. Amikor nagy körültekintéssel azokat is egymásra borította, csak akkor felelte : — Én sapka nélkül nem látom szívesen. — Veszünk — mondta Sükei. A nyár derekán már a tizenhatodik esztendőbe lépett Dónát, de még tulajdon sapkája nem volt. Eddigelé csak vedlett fejbelikkel ijesztette a telet; olyan sapkával mindig, amelyik az apja fejéről alább szálott az övére. Most úgy állott a tél üzenetével, mint egy elszánt dömzsödi vitéz. — Mikor veszünk? — kérdezte. — Öt perc múlva — felelte az apja. Dónát kegyesre eresztette a hangját s így szólt: — Azért nem kell elsietni a dógot. Inkább gondoljuk meg jól s vegyünk holnap. Még este az ágyban is eszibe jutott Sükeinek a tél üzenete, amelyben magkapták a sapkarendelést. Ha igazságos akart lenni, Dónátot csakugyan megillette már egy tulajdon téli fejbeli, hiszen nemcsak a legénykor küszöbe füstölgőit már előtte, hanem ősz óta dolgozott is mellette, véle versenyt. — No gyere, veszünk egy sapkát! — mondta reggel a fiúnak. Ha egy nagy tojás megindult volna egy kicsi tojással a város felé, azok lettek volna olyan hasonlatosak, mint ez a két Sükei. Pontosan egymás mellett mentek mindenütt, egyszerre -s egyformán nézték meg a reggeli varjakat s az embereket. S egyik is úgy hallgatott mint a másik. De úgy feleútján mégis megszólalt az öreg Sükei: — Ó, fiam, nem unod olyan sokat beszélni? — Nem, mert magának mindig illendő válaszolni — felelte Dónát. így mentek lassan és nyugodtan, szivükben nyári napfénnyel, telet hirdető szélben. Már jól bent jártak a városban, amikor Dónát megkérdezte : — S hol vesszük meg? — Czumbel úrnál. Nem tetszett Dónátnak, hogy neki Czumbelsapkája legyen, de azért nem szólott ellene. — 20 —