Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1955-11-01 / 11-12. szám

valami időfelettinek a valóságba való belépését lássa meg. Hogy ez az időfeletti, ami az időben valósággá válik, személyes Istennek az örök gondolata-e, az maradhat esetleg megoldhatatlan kérdés az őszámára, vagyis ez csak úgy merül fel talán előtte, mint kérdés, de nem mint felelet. Végeredményben nem is a bölcselkedés dolga, hanem a hité, ezt a kérdést azzal a bizonyossággal elintézni, hogy a mindenek felett uralkodó élő Isten a végső valóság és ő hordozza magában örök gondolataiképen ennek a világnak minden mozzanatát. János Evangélista ennek a hivő bizonyosságnak az álláspontjáról beszél nyilván.

És ezért tud még egy nagy lépéssel tovább is menni. Ha ugyanis ezen a világon minden azért van és történik, mert Isten öröktől fogva úgy gondolja el, akkor ez azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva Önmagát is gondolja, sőt elsősorban Önmagát és ebben az ő gondolatában foglaltatik benne miriádnyi teremtményének és művének az örök gondolata is. Istennek ez az önmaga-gondolása az, amit az Evangélista “Igének” nevez. Mintha Isten az ő örökkévalóságának rejtelmes csendjében fennhangon beszélne, önmagával társalkodna, önmagát mondaná ki, úgy, amint azt csak ő maga értheti meg.

Ez az Ige “Istennél volt”, mert ő sohasem volt enélkül, mint valami öntudatlanságban szendergő Isten. És ez az Ige “Isten volt”, mert benne Önmagát egészen ismerte és kifejezte, úgy hogy a Gondolat egy hajszálnyival sem volt kisebb magánál az Elgondolónál. Mi a magunk valójának csak egy kicsiny töredékét öleljük fel öntudatunkkal, a többi "tudatalatti” marad. De Isten öntudatában az alany és a tárgy tökéletesen fedik egymást, azonosak. És ebből az örök igéből fakad minden e világon, mert ami teremtetett, ami él, ami gondolkozik, mind csak szétzáporozott miriádnyi tükörcserepe annak, ami örök teljességében tükröződött Isten lényéből az Igében.

Idáig tart az, amit az Evangélistával együtt sok más Isten-hívő gondolkozó lényegében véve ugyanígy mandana el. De most jön a megdöbbentő újdonság : a fődolog, amit semmiféle bölcselkedés nem okoskodhatott volna ki; ami egyszerűen “bizonyságtevés”, vagyis olyasvalakinek a szava, aki tényékbe ütközött bele és elmondhatja: “mi láttuk!” Beledolgozhatja ezeket a tényeket gondolatainak a szövedékébe, de egészen sohasem fognak beleférni annak mintázatába.

Azt hirdeti ugyanis, hogy ez az örök Ige “testté lett” “és lakozott mi közöttünk”. Tehát: valóságként tapasztalati valóságunk világában — az időnek egy bizonyos pontján vagy szakaszban. Hallatlan egy állítás ez. Mert hiszen megzavarodik tőle az egész gondolatsor. Arról volt szó, hogy minden, ami a szemünk előtt elsuhan, egy-egy örök gondolat megvalósulása. De maga az Ige nem egy a beláthatatlanul sok örök gondolat közül, hanem valamennyinek az összefoglalása, sőt ennél is több : valamennyinek az Összefoglalója! Az Ige az Istennek megtestesülni kívánkozó gondolattengeréből nem egy csöppecske, hanem titokzatos Lénye egész óceánjának a kifejezése! Hogyan foglalhatna helyet a milliószor-milliónyi apró rész között az, ami mindent átölel? Hogyan lehet “testté” maga az Ige?

Bizonnyal titkok-titka. De éppen erről a megfoghatatlan csodáról szól az Evangélista — olyan szent bizonyossággal, hogyha ezerszer megfoghatatlan is előtte, az mit sem változtat a tényen. És ezt a bizonyosságot hirdeti világgá. Isten megadta a világnak azt a nagy ajándékot, hogy a múló Jelenségek szövedékében megjelent egy szál, egy a világ életébe belejátszódó emberi élet, amely előtt megállva nem azt mondhatjuk el, amit bárhol másutt is, hogy t. i. itt is ime örök gondolat öltözik testbe, hanem azt, amit sehol másutt, hogy t. i. itt maga Isten, a mindeneket öröktől fogva elgondoló válik számunkra szemléletessé és megtapasztalhatóvá.- 4 -