Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11-12. szám
A Biblia nem tudós gondolkodók részére, hanem mindenfajta emberek részére íródott. De éppen azért, mert mindenkihez szól, vannak benne részek, amelyek különösen ehhez vagy ahhoz az embercsoporthoz szólnak. így van egy szakasza, — több is, de egy egészen bizonyosan, — amely az értelem emberéhez van intézve különösképen : a János Evangéliumának az előszava, amely elöljáróba megmondja, hogy ki Az, akinek a történetét el akarja mondani, és mit jelent a megjelenése Annak, akiről bizonyságot akar tenni. Az, amit ez a szakasz elmond, minden embernek egyaránt életbevágóan fontos : a karácsonyi tény örömhíre ez, amelyről megmondatott, hogy “az egész népnek öröme lészen”. De az, hogy hogyan mondja el, elsősorban a gondolkozó, mondjuk filozofáló embernek való. A nyelvezete a korabeli bölcseleti iskoláké. Mi történt karácsony titokzatos éjszakáján? “Testté lett az Ige”, — mondja — az az Ige, amely “kezdetben volt”, “Istennél volt” és általa van minden, ami van, minden élet, és minden világosság, amely az emberi hajlékban kigyullad. Kétezer esztendő múlt el azóta és, mint ahogy megváltozott minden, megváltozott nem is egyszer, az emberiség gondolati nyelve is. De a János Evangéliumának ez a prológusa mindeddig megtartotta jelentőségét azok számára, akik a karácsonyi bizonyosságot a gondolkozó ember fogalmaiban és szavaiban akarják elmondani. Mert gondolkozni mindig annyit jelent, mint fölébe emelkedni a tapasztalat tényeinek és az értelmüket megragadni. Másszóval mindenben, ami egymást váltogatva jön és megy, elénktűnik és ismét elenyészik, meglátni valamit, ami változatlanul érvényes; a múló idő áradatából kihalászni gyöngyöket, azt, amit nem az idő termel ki és ezért az idő nem is pusztíthat el. A gondolkozó embernek tehát az a megkülönböztető vonása, hogy ő tudatosan kiemelkedik a változó tények puszta megtapasztalásából és időfölötti örök öszefüggések hálózatába kapcsolja be azokat. Erről van szó a János Evangéliuma elején is. Jézus születését, amely egyszer valamikor megtörtént, és egész életét, amely egyszer valamikor lejátszódott, beleállítja az örökkévalóság időfölötti összefüggéseibe. Akármilyen kanyargások után is az emberi gondolkozás- mindig újra visszatér annak a megállapításához, hogy amögött, ami előttünk, mint tapasztalati világunk egy-egy darabja felbukkan, mindig van valami örökérvényű mozzanat, amely meghatározza. A hívő ember úgy mondja ezt, hogy minden, ami volt, van, vagy lesz, Istennek egy-egy predesztinált gondolata. Ebben a mindenségben minden azért jelenik meg, és azért jelenik meg úgy, ahogy, mert öröktől fogva való módon Isten gondolta el, és éppen úgy gondolta el. Áll ez az égi testek szédítő tömegeitől kezdve a legparányibb fűszálig, áll ez birodalmak sorsától kezdve egy csecsemő szivedobogásáig minden létezőre és minden történésre. Istennek ezek a gondolatai nem jönnek-mennek, nem változnak. Hanem szerintük, általuk megszabott alkattal és rendben jönnek-mennek, alakulnak a valóság részletei az idő során, Istenben él örökkévaló módon a nagy mindenség elgondolása, benne kiosztva és megjelölve a dráma minden részesének, a legnagyobbnak és a legkisebbnek egyaránt a szerepe, a helye és ideje, a sorsa. Lehet valaki nagyon mély gondolkozó anélkül is, hogy az Isten örök gondolatairól beszélne. De arra el kell jutnia, hogy minden időbeli jelenségben — 3 — A testet öltött Ige
