Harangszó, 1955 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1955-07-01 / 7-8. szám
MAGYAR BALÁZS kapitány 1480. VIII. 11. Az ’’olasz csizma” sarkán fekszik Otrantó városa. Itt szűkül össze az adriai tenger. Jó széllel, vitorláson pár óra alatt átjutni az albán partokról Itáliába. II. Mohamed szultán itt szállat partra egy jelentős hadsereget, hogy a veszedelmes velencés hajóhadat beszorítsa az adriai ’’tócsába” amelynek így megszűnik a kijárata. A velencei-török háború már tizenhét esztendeje tart és a szultán, akinek a történelem a ’’hódító” nevet adta, ettől a hadműveleti sakkhúzástól remélte kierőszakolni a háború radikális befejezését. Európát ideges rándulás futotta végig: az elkövetkező nagy események előérzete. Már is látják Hispánia megszállásának megismétlődését. A nápolyi trónörökös, Aifonso herceg seregevei viszszavonul. Maga a pápa IV. Sixtus sem érzi magát biztonságban az Örök Városban. Ferrante, a nápolyi király hatalmas vejétől, a magyar királytól, Corvinus Mátyástól kér segítséget- A segítség valóban hamar meg is érkezik: Magyar Balázs kapitány kardja alatt 600 válogatott vitéz száll partra Apuliában. Ennyi az egész? Ennyi! Ez is elég! Igaz, hogy a török megszálló erő egyesek becslése szerint 25,000 főt is meghalad, mások ennek többszörösére teszik, de a magyar vitézeknek mindegy, ehhez már hozzászokhattak, hiszen mindig túlerő ellen harcoltak. Magyar Balázs bizony nem azt számolja, hogy mennyi a török, hanem megvizsgálja a török erők partraszállási viszonyait és megállapítja, hogy a zöme Otranto kikötő város környékén szállt táborba. Kevés helyszíni szemrevételezés után megtalálja Otranto város legsebezhetőbb pontját: a forrást, amely a várost vízzel látja el. Azonnal birtokába veszi. A törökök ezt a parányi erőt eleinte figyelembre se méltatják; Magyar azonban lázas sietséggel medret ásat a forrás vizének és egy szép napon a forrás uj mederben csörgedezik, de — a városba nem kerül abból egy csepp sem. A törökök meglepetve észelik, hogy a patak medre szárazon nyújtózkodik és úgy ők, mint a város lakói a ciszternák vizére szorulnak. Ez tart egy darabig, amíg a cisztternák vize ki nem ürül. A városiak nem értik a dolgot és a jüzbasinak el is mondják, hogy eddig ez sosem történt meg. Végére kellenne járni a dolognak. Ekkor kezdik Magyar vitézeit a törökök piszkálni, de ha ma itt kezdik el a leszámolást a magyarokkal, azalatt Magyar kapitány vagy 15 mérfölddel feljebb üt rajta egy török táboron. Most nagy, összefogott, tervszerű támadás indul meg a források birtokbavételére és aki csak épkézláb ember, az mind beáll a hajtóvadászatba, de — azalatt Magyar az üresen hagyott Otrantót dúlja fel és felégeti az ott horgonyzó összes török hadigályát. Az örökös, higanyszerű mozgás, nyugtalanítás, se éjjel, se nappal nem engedi nyugváshoz a muzulmánokat. Belefáradnak. Megkísérlik, hogy Magyarral kiegyezzenek: ők békében hagyják a magyarokat, még a vizet se nagyon bánják, majd valahonnan hozatnak a hajóikkal, csak a kapitány hagyjon fel az oktalan nyargalászással- Magyar nem hajlandó a megegyezésre, hanem kún és besenyő ijjásszaival, akik évszázádok óta a legjobb nyilazók, löveti a kikötőt, ahol minden nappali mozgás lehetetlenné válik. A nyilat — sohassem lehet tudni, honnan lövik. Némán szeli át a levegőt és a lövész akár egész nap egy helyben heverészhet a felfedezés veszedelme nélkül. Eként telik egyik hónap a másik után, amiből a török arra a következtetésre jut, hogy bizonyára, valahol a 18 —
