Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5. szám

hiszen most is templomba megyek. A baj nyitja: hogy a csehszlovák kormány nem akarja magát Isten akaratának alárendelni. Nem adja meg az állampolgári jogokat olyan magyaroknak, akiknek hetvenhetedik ükapja is a Csallóközben lakott s az iskolatörvény, nyelvtörvény, ipartörvény, adótörvény. földreformtörvény, no meg az új közigazgatási rendszer mind csak arra jó: hogy minket magyarokat, állampolgári és emberi jogainkban korlátozzanak.

Mundil úr ártatlan-kék szemeivel csodálkozva nézett rám, s hangjából őszinte együttérzés áradt, ahogy mondta:

— Bizony, a Sátán minden eszközt felhasznál, hogy az Istenben bízókat nyomorgassa.

Éppen azt akartam mondani, hogy: Kérem Mundíl úr, én nem a sátánról beszéltem, hanem a csehszlovák kormányról, mikor barátom kissé eltűnődve hozzátette:

— Én ezekről a dolgokról eddig nem

tudtam, de majd beszélni fogok az Elnök Úrral. ,

— Milyen elnökúrral fog beszélni — kérem?

— A köztársasági Elnök Úrral — volt a felelet.

Olyan mérges lettem, hogy alig tudtam magamon uralkodni. Ez az ember vagy nem normális, vagy engem tart bolondnak. Méghozzá, hogy a köztársasági elnökkel fog beszélni a magyar kisebbség sérelmei ügyében. Hát ez még viccnek is rossz. Mundíl úr viszont nem vette észre, hogy mi játszódik le bennem, mert ugyanolyan természetes és kissé eltűnődő hangon hozzátette:

— Hiszen úgyis arra kért, amikor fenntjártam nála, hogy csak szóljak neki bátran — bármikor — ha olyasmit látok vagy tapasztalok, ami nem helyes

Hm. — Ezek szerint tehát Mundíl úr, valóságos belső titkos köztársasági elnöki tanácsos, — gondoltam magamban — s önkénytelenül is nagyobb tisztelettel néztem rá. Mégis, hogv kételveimc*. eloszlassam, megkérdeztem:

— S mondja csak Mundíl úr, mikor volt fennt a várban, az elnökúmál?

— О az mindjárt azután volt, hogy

visszajöttem.

— Visszajött? — honnét?

— Holandiából.

— Hollandiából? Hát ottan mit csinált?

— Én — kérem — ott születtem és laktam egészen 1920-ig.

— Ne mondja. Szóval a kedves szülei vándoroltak ki Hollandiába?

— Nem. Ők nem vándoroltak ki. Ők is ott születtek.

— Bocsánat Mundíl úr, vagyis tehát a nagyszülei vándoroltak ki?

Mundíl úr széles szláv arcát erre, angyalian szelíd mosoly szállta meg s türelmesen elmagyarázta, hogy sem szülei, sem nagyszülei nem voltak kivándorlók, hanem az úgy történt, hogy a fehérhegyi csata után 1621-ben, a győztes Wallenstein császári generális két lehetőséget adott a cseh protestánsoknak: vagy ka tolikusokká lesznek s akkor minden bánródás nélkül otthonukban maradhatnak; vagy elveszítik minden vagyonukat és — csupán a legszükségesebb holmijukat magukkal vive — záros határidőn belül elhagyják az országot. Sokan vették fel ugyan a katolikus hitet, de sokezer család a kivándorlást választotta. Kocsikra rakták motyójukat meg a gyerekeket s elindultak egyrészt Maggyarországba, mások Németországba — az ő ősei pedig eljutottak Hollandiába. Ott letelepedtek s vagv három falu került belőlük. Ott élnek egészen a mai napig, Isten akarata szerinti életet.

1920-ban meghallotta, hogy hazája felszabadult a Sátán uralma alól s akkor többekkel együtt visszajött. Fogadta is őket rögtön a Köztársasági Elnök Úr, aki nagyon kedves, jó, öregúúr és igen szívélyesen érdeklődött, hogy hát mint tetszik nekik az itthoni élet? Erre azután ők azt válaszolták, hogy szép-szép, de úgylátják, hogy itt az emberek még mindég nem élnek az Isten akarata szerint. Az Elnök Úr akkor azt mondta: éppen ezért szükséges, hogy a régen kivándorolt csehek térjenek vissza s legyenek segítségére neki abban a nagy munkában, ami reá vár. Ne csüggedjenek s ne beszéljék le a többieket a visszatérés gon dolatáról, hanem bármi helytelent lát-