Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5. szám

A prágai Y.M.C.A. kis előadótermében összegyűlt közönség őszinte, nagy érdeklődéssel hallgatta végig Hromádka professzor úr érdekfeszítő előadását indiai útjáról. Többen kérdéseket is intéztek hozzá, melyekre a tanárúr, a tőle megszokott kedves és joviális modorban azonnal válaszolt. Az előadó és hallgatósága között ilymódon kialakult az a közvetlen kapcsolat, melyre minden előadó törekszik, de csak kevesen tudják megteremteni. Ebben a meghitt légkörben ugyancsak visszásán hatott az utolsó felszólalás.

Sereghajtóként Karel Mundil állott fel, aki azonban ahelyett hogy az indiai problémákhoz szóllott volna hozzá — röviden és egyszerűen arra kérte a jelenlevőket, hogy éljenek Isten akarata szerinti életet, úgy( ahogy azt a Bibliában találják megírva. Ha pedig valakinek még nem volna Bibliája, nála rögtön megveheti sőt — ha az illetőnek nem lenne pénze — úgy azt tőle, akár ingyen is megkaphatja.

Eleinte kínosan feszengtem — majd jobban szemügyre vettem emberemet. Külsőleg semmi különös sem volt rajta: a ruhája rendes, egyszerű ruha, arca a megszokott szélescsontú szláv arc haja pedig a tipikus szürkébeárnyaló szőke cseh haj. A szeme — igen a szeme az egyetlen különös benne. Hlyen ártatlannézésű, tiszta, kék gyermek-szemet felnőttnél még nem láttam.

Nem kellett sokáig várnom a személyes ismeretségre, mert az épület ötödik emeletén lakott ő is, tőlem a harmadik szobában. Hamarosan megtudtam, hogy Karel Mundil a neve, 35 éves, nőtlen. Csak elemi iskolát végzett s jelenleg segédraktárnok egy cégnél. Egyébként a cseh testvéregyház tagja s így megállapodtunk, hogy legközelebb egütt megyünk templomba: tehát vasárnap reggel nyolckor kopogtassak csak be hozzá.

így történt azután, hogy vasárnap reggel szorgalmas biblia-olvasás közben találtam. Csattos öreg Bibliáját nagy becsben tarthatta, mert szépen betakargatta egy meglehetősen elnyűtt bársonyterítőbe s aztán vigyázva belehelyezte egy erre a célra készült faládikába.

Űgylátszik vesszőparipája volt a gondolat: az emberek nem hajlandóak, hogy az Isten akarata szerint éljenek, mert útközben is állandóan erről beszélt és harcias arckifejezéssel tekintgetett egy-egy nyitott kávéház felé. Kicsit untam már a témát és — hogy változtassak rajta — arról kezdtem beszélni, milyen sérelmes helyzetben élünk itten mi: a magyar kissebbség. Mundíl úrnak azonban nem sok érzéke lehetett a joghoz s az újságokat sem forgathatta nagyon, mert fejtegetéseim végén megint csak oda jutottunk, hogy:

— Hát igen, ez is azért van, mert az emberek nem akarnak Isten parancsolatai szerint élni.

Erre, hogy sarokba szorítsam, kijelentettem, hogy mi magyarok igenis akarunk. Nálunk minden rendes ember jár templomba, legalább is a nagy ünnepeken jár — s én is vallásps ember vagyok.