Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

kább csak propaganda jellegei bíró, hó­­ditóutjaival. Sem többet, sem mást nem sikerült kihámoznom a történész munkájából. A már — már fétisimádás mesgyéjén járó elismerő tisztelet és hódoló csodálat hangja, leginkább a turistákat éppen egy kriptában kalauzoló idegenve­zetőnek visszafojtott, félhangon el­mondott magyarázatához hasonlít. Az én ifjúkori kérdésemre azonban, hogy miért mindez a sejtelmes tisztelet, nem adott választ sem Szekfű, sem Marczali mint ahogy Móricz Zsigmond “Tündér­­kert”-je és Makkai Sándor “Egyedül”-je sem. Maradt a kérdés, jött a nősülés, há­ború, bombázások, s mentem én... a vatikáni könyvtárból a lateráni könyv­tárba és egyáltalán könyvtárról könyv­tárra, Rómában, adatgyűjtés céljából Giovanni Pierluigiról, aki szülővárosá­ban Palestrinában szervezte meg örök­­hirű kórusát és az egyházi zeneszerzés örökre lagragyogóbb csillaga marad. Ott bandukoltam éppen a Palazzo Venezia kapujánál, mikor váratlanul hatalmasat dörgött az ég. Még Mussolini is eszem­be jutott ahogy nekiiramodtam a tér tú­loldalának. Éppen születésem napja volt, az Ur 1950-ik esztendejében, március idusán s az ilyenkor legszeszélyesebb ró­mai időjárás vagy másfél perc alatt úgy megfürösztött, hogy magam sem tudtam hogyan kötöttem ki, menedéket keresve, egy nagy, márványtáblás kapu alatt. A hátam közepén, a bőrömön, csermely­ként csörgedezett a viz, hogy feltartóz­tathatatlanul a cipőmbe csurogjon. U- gyancsak szerencsétlenül éreztem maga­mat, amikor a márványtáblára néztem : könyvtár. Műsoromon kívüli könyvtár. Beballagtam száritkozni, mert az eső sem akarta abbahagyni. A hatalmas kartotékszekrényen “Ung­­heria M-Z” kihúzott fiókjába ütköztem. Találomra belenyúltam és kihúztam egy lapot. Cim: “Török-magyarkori Allamok­­mánytár I e III.”, szerző: “Sziládi Áron és Szilágyi Sándor,” kiadás éve : “1868.” Egyik igenmozgékony könyvtáros már kérdezte is, hogy valamennyi kötetet a­karom-e? Nem, csak az elsőt legyen szí­ves — feleltem minden gondolkodás nél­kül. Miért is nem kerestem valamit Pa­­lestrináról, ötlött fel bennem, de a kis emberke már hozta is könvet. Majd egy kicsit lapozgatok benne — gondoltam magamban — s azután cserélek. Az ér­dektelenség gyorsaságával húztam ujja­mat lefelé a tárgymutatón. Kezem már túlcsúszott a 100-as számon, mikor meg­látom, hogy a 89- tői csak Bethlen Gábor neve szerepel végig a 143-ig. Mintha villanyütés ért volna, hirtelen nagyon élénk lettem. A 89-ik irattól kezdve, csaknem valamennyi a fejedelem eredeti levele, vagy hozzáintézett diplo­máciai irat. Olvasni kezdtem és percek alatt bele­csöppentem a régmúlt időkbe. Bethlen levelei egész különösen hatottak rám. Mint fényszórók kévéi világítottak az elmúlt korba. Olyan robosztusak és fris­sek, hogy egyszerre ott állok Bethlen mellett, részesévé lettem életének, tet­teinek, gondolatainak. Személyesen ta­lálkoztam vele, a hús-vér emberrel. Megszűnt szobor bálvány lenni. Ez a levelezés : hadjárat. A magyar történelem legőszintébb és legelszán­tabb hadjárata. Egyben tökéletes bizo­nyítéka Bethlen Gábor erkölcsi és szel­lemi “nagy”-ságának, mert a szellem hatalmát tudatosan a fegyver és pénz hatalma fölé helyezte. Mert meggyőző­dése volt, hogy maradandót alkotni csak a szellemi ember tud. Ezt a meggyőző­dését élte is. Kultúrpolitikájából, vallá­sos életéből és az embertársaihoz való viszonyából mindenütt a legtökéletesebb igazságosság ragyog. Az ujabbkori magyar történetírás szkeptikus tudományossággal és az “eret­nekkel” szemben beoltott mindenkori, tudatalatti ellenérzéssel, állandóan tag­­lalgatja, hogy vájjon jogában volt-e Bethlennek és egyáltalán helyes volt-e tőle, hogy szembeszállt — világhatalmi álmaiban alkotmánytipró Habsburg ural­kodóval — a “törvényes magyar király­ival”. Mégha tudják is, képtelenek leír­ni, hogy Bethlen Gáborban a Habsburg­­politika által halálraítélt magyar nemzet- 10 -

Next

/
Thumbnails
Contents