Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5. szám

EZÜSTKOR

Nemcsak te hiszed azt, hogy “lövészárok helyett elefántcsonttoronyba rendeltettél. így voltunk egy csöppet mindannyian, mi is, akik most már magunk is öregszünk, s szomorúan s kicsit megcsúfolva nézünk ki a törött ablakokon. Mikor elindultunk, még a nagy fények eleven lobogtak, s épségben állt az Elefántcsonttorony. Áhítattal másztuk a toronylépcsőt mint valami Bábelét, mely még ki tudja, mily magasba vihet. Azóta sok év múlt, s lassan kialudtak a szent, öreg fények, sorban, az utolsók... mi láttuk kihunyni Ibsenét, Tolsztojét... Meredithét és Anatole France-ét... mintha eltűnne egy nagy fáklyásmenet, a század sötét utcafordulóján, Grand siede volt ez, hatalmas tündöklés, aminek végéhez érkeztünk, s szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrűsödő homályt... (különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van, mint a kivilágított temetőben.)

Mi pedig itt állunk, ahogyan mondtam, egy kicsit morcán és vénen már; tornyunk nem véd többé, s nem tudtuk azt megvédeni mi sem, ablakait bezúzta a vihar, minden szél hajunkba kap, s csupaszra c bálja mellünket; s ha volna is erőnk, meg faroszt gyújtani: fároszhoz tükör kell, hogy a toronyfényt küzködő hajóinkra vesse, s hol van nekünk tükrünk? s különben is, milyen lángot gyújthatnánk, amit el nem oltana ez a szél? — Néha, mert hisz nem születtünk vénségre, s a Jövő szerelmeseiként indultunk, néha kedvünk támad prédára hagyni lángunkat s hajóinkat — jöjj szél! jöjj jövendő! lengess! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki, aminek ki kell aludnia! De érezzük, hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az amit kioltandónak vélünk. Minden amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lotto-lajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben, amiken hajóink úgy zúzódnak szét, mint a tojáshéj.

Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban, mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. De ez talán csak ingyen jósolgatás, naív beszéd és nem divat már, amióta halványabb a Mene Tekei, amit a Háború lángja falainkra vetett. Talán minden a véletlenen áll de ki tagadja, hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból . az Apokalipszist, amíg csak a véletlenen áll, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata? — Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kisért, s nincs szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer túl van a virágzáson.

Az aranykor mindenképp lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusán vagy bizantinikusan, mintegy automata módjára; de az ifjúságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel s azok a friss erők, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csíráznak már, hogy majd valaha, a halál után kihajtsanak a síron s a romokból.

10