Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
Bizonnyal új kultúra lehet ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? A halál árnyában babonások leszünk: azért izgat ma (és pár évtizede már) az “új népvándorlás” sötét erőinek és e “sötét századoknak réme. Talán nem is árt a babona, amely ébrentart és figyelmeztet. Semmiesetre sem áldhat — bárhogy elfoglal kis hazánk ingó lelkének szerelme — rágondolni néha nagyobbik hazánkra s kilépni a fedélzetre a kedves kabinból, mely a hajóval együtt süllyedhet el. Ez a nagyobbik haza: Európa, átborzongott már egy lassú Gótterdámmerungot. A barbárság ott lesett akkor is; a fények elhaltak, majd újra felvillantak, hogy megint elhaljanak; lassan automatikussá s érdektelenné vált a kultúra — a klasszikus kultúra — minden gazdagsága; új csirák keltek mélyből, sötétből, idegenből s az Augusztinusok megtagadták a Vergiliusokat. Sötét századok némasága ekhózott erre a tagadásra, melynek pendantjait s analógiáit mi oly jól ismerjük! S hátha most megint jönnének néma századok, s hátha megint csak a jámbor és együgyű áhítat őrzené majd, értetlenül és bizonnyal nem értve — lesajnálva az ifjú, barbár istenek híveitől — e most lezajlott grand siécle, e hatalmas tündöklés alvó és pusztuló emlékeit, mint középkori szerzetes dugott a zord sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől pár régi könyvet, kissé szégyenkezve — egypár istentelen és pogány fóliót, ami az Emberiség szunnyadó lelkét rejtette magában, a nagy alvónak eleven tudattalanját. Az ébredés ígérete volt ezekben a könyvekben; de ez csak ígéret; s mi lett volna ha nincs vagy nem teljesül? S így ahogy történt: milyen pazarló újrakezdés volt ez, micsoda időveszés és bűnös erővesztés! Hol volnánk ma ha Bábel tornya félbe nem marad! A faj sáfárszelleme az elefántcsonttornyot is számonkérhetné. Ki tudja, mit tehet meg az ember önmagával s mily végzetes törvényei vannak a történetnek! De ha nem akarunk fatalisták lenni s nem tagadjuk meg azt, ami egyedül éltet, az akaratot, el kell gondolnunk ezt is: mekkora felelősséget vállal az, aki mindennek újrakezdéséért izgat! Mekkora felelősség van rajtunk is, akik untán és elbízva, s érteden kalandvággyal hajlandók voltunk szélnek engedni kincseinket! ... .. .Ki lát önmagába, s ki tudja, mi a hit és hitetlenség? Versünk nem vers már, gyermekeink nem fognak latint tanulni, kultúránk végképp elszakad gyökereitől, minden a felejtést é^ friss kezdést hirdeti körülöttünk. Róma kultúrája nem halt ki egyszerre, s az aranykorra az ezüstkor jött, új és zsúfolttüzű föllcbbanás a hanyatlás s kezdő barbárság közepeit. Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Nemes szellem nem hódol korának. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább az Elefántcsonttornyot,... S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsonttorony harca legyen! Harc a halál ellen, mely friss életnek hiszi magát, de csak annyiban az, amennyiben minden halálban friss élet csirái rejlenek... Jöjjön hát a harc, a megtartó harc a romlás ellen, jöjjön a szigorú bírálat és a gúny, jöjjenek a Tacitusok és Petroniusok! Tragikus harc, héroszi irodalom: szemben a korral, s felülről bírálva az elboruló barbár életet! ... Az ezüstkor hősibb az aranynál, ezüstből és elefántcsontból királyok pajzsai s istenek szobrai készültek. S ha kardcsapás hull az ezüstre: zenét ad. "Babáé Oflibaly Babits Mihály tanulmánya, ©lső ízben 1930-ban je lent meg. 11
