Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
A közjogi szigorlat előstéjén — drámájának utolsó felvonásán dolgozott. Apja megjelent s pofonvágta. Éppenúgy, mint amikor hétéves volt és elvesztette a természetrajzkönyvet. Az ütés olyan volt, de nem követte szidás és nem válaszolt rá sírás. Csak éppen elpusztította azt, amit hétköznapi nyelven otthonnak neveznek. Nem omlott össze a ház, nem halt meg senkisem, nem volt válóper, csak két kis papiros: rendőrségi kijelentő és bejelentő. A kéz azóta a földben porlad s ma sem tudja, hogy jót vagy rosszat tett-e. így kezdődött. * A dráma utolsó jelente műremek lett. A siker elfeledtette a hátteret, tolla elindult a művészt ívelő útján. A másik kéz egy leányé volt. Az nem írt magasbaszálló gondolatokat, de elérhetetlen magasságban lebegett. Ha egy-két szerencsétlent nem számítunk, kétszerannyi kéz van, mint ember, tehát éppenannyi női kéz. Ezt ő bölcsen megállapította, s óriási elhatározásokkal kutatott a milliárd kéz között. Végigbolyongott az egész világon, de nem tudott választani. Mikot néha hazaérkezett, hogy megpihenjen, viszontlátta az elérhetetlen kezet, s elfelejtette a milliárdot. Egyszer kinyúlt felé az elérhetetlen kéz, de már késő volt: nem mehetett többé haza. Gyilkos természetszerűséggel történt minden: hontalanná vált, mint sokan, elvesztett mindent, mint sokan. A csodálatos szerelem nem adott szárnyakat, hanem megtörte a művészi lendületet. Az elérhetetlen kéz volt az egyetlen cél. Félredobta érte a koldustollat, hogy durva szerszámmal gyűjtse a pénzt. Keményen dolgozott, hogy egyszer elmehessen a kézért, hogy otthont tudjon neki adni. Rettenetes küzdelem volt: az író szögeket kalapált a két kéz között. Az egyik távolról kísérte a megsemmisült otthon emlékével, a másik az új otthon reményével integetett a jövőből. A két otthont idéző négy között vergődött a harmadik, a megtagadott és kicsúfolt művészkéz. Milyen furcsák is voltak az utolsó évek! Pattogott a kalapács: szögek fején kalapálta össze a filléreket, gondoltatai az épülő otthonnal játszottak. Néha elfogta a vágy, hogy szavakba öntse vívódását, a vágy, hogy megénekelje álmát. Harcolt a feltörő gondolatok ellen, pusztította, ölte őket, hogy minden erejével az otthont építse. Mikor a félrerakott pénz a porlepte kéziratok mellé nőtt, kitárta karját s hívta a lányt. A lány tudta, hogy egyszer hívni fogják, de gyenge volt, s nem tudott már várni. A kéz elérhetetlenebb lett mint valaha. A költő rábámult egy borítékra, melytől boldogságot remélt. Szeme könnyes lett. 4
