Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

Kritikák:

Színház. — A Délamerikai Színjátszó Társaság 4 utolsó előadása a Caetano Campos-ban.

“Az uj rokon”-t, Csathó Kálmán darabját már az ősbemutatóján túlhaladta az idő. S azóta még a Tietén is sok víz folyt már le. Az előadást Vaszary Piroska „vitte“, az együttes pedig az átlagot nyújtotta. Inkább a műkedvelők parádés vizsgadarabja volt, melyen a „kávénénikék“ valamint Bujdosó Lilla és Dobrov András „igenjó“ eredménnyel állottak helyt.

„A bor“ mint az évad egyetelen népszínműve (s talán éppen ezért), komoly közönségsiker volt. Ami a sovány történést elfelejttette velünk: egyrészt a meglepően szép kiállítás, másrészt a színészek és a műkedvelők átlagfeletti — s egymás között kiegyensúlyozott teljesítményéből kialakult, hiánytalanul magyar levegő. Telitalálat volt, mert az író, a szereplők s a közönség ezen az estén „lélekben homogén magyar egység““ volt.

Míg általában a drámákban: „a dolgok lényegéről“ szólni, egyet jelent a kísérlettel, hogy kacsaringós, nyakatekert kerülőkkel — stilisztikai és poétikai mesterfogásokkal hitessék el a közönséggel a „valószínűt“; ezúttal előáll a falusi ember, ki a legegyszerűbb formákban tud mindent kimondani. Pontosan és elhihetően. Minha mechanikus sorrendben követnék egymást a szavak, de nem élettelenül, hanem valószerüen és az organikus élet törvényei szerint. Minden szóban érezni az energiafeszültséget és minden) mondat s mozdulat pontosan határoz meg valamit. A magyar őskultúra lehelete volt, ami ezen az estén szívünkig ért.

„Warrenné mestersége“ — Mint a regényben, a drámában is a matéria dönti el legtöbbször a sikert. Bemard Shaw ezúttal is olyan „igazi anyagot“ választott darabja számára, melynek őszintesége nem csak hőseire, hanem mellékalakjaira is kihat s ezért minden ami e darabban történik, az élet elevenségével teljes. Természetesen a kiváló iró kvalitásai nélkül, ez a darab sem alakulhatott volna azzá a világsikerré, amivé lett. Tele kényes részletekkel, melyek túlzásra csábíthatnának; de mindezt oly biztos ízléssel tálalja, annyira mély megértéssel és szimpátiával tárgyalja, hogy az éízelmek kilengéseiben is mindenkor tiszta és világos a morális jelzés, amely felé az iró mutat.

Nagyon mai ez a dráma, anélkül, hogy tendenciózus lenne; érdekes, sőt majdnem romantikus, anélkül, hogy valószínűtlenné válna. Az irodalmi-kritikus kifogásolhatna talán motívumokat, viszont helytelen lenne kibújni az összbenyomás alól, mely a „kizengést“ hagyja maga után.

Mégis el kell törjük a pálcát a darab fölött, mert bármennyire is emberséges szempontokból látott és nemesebb tendenciákkal íródott — végeredményében — nem tud több lenni irodalomnál; s bár sokra kell becsülni Shaw jószándékát, de az ő — ilyenténképp interpretált — humanizmusa nem elég ahoz, hogy a közönséget is humanistává formálja át. Ha úgytetszik: pusztába kiáltott szó, vagy falra hányt borsó.

A szereplők és a rendezés teljesítményei ezúttal ismét szinházkultúránk magaslatán állottak. Hajmássy, Páger, Szilassy és Cselle Lajos tökéletes „figurákat“ hoztak a színpadra. Páger és Hajmássy az idény legjobb férfi-maszkjai voltak.

A darab címszerepét Eszenyi Olga bravúrosan oldotta meg annak ellenére, hogy klasszikus színésznő és úri lényével sohaseem tudhat — az ehez a szerephez nélkülözhetetlenül — közönséges lenni. A szerep sem neki, sem Komár Júliának nem feküdt és ezért nem tudták “az egészet“ mint élményt „megéletni“ a közönséggel. A nézők úgyérezték tehát, hogy „kívülük“ történik valami és senkiből sem fakadt fel a sóhajtás, hogy ez emberi sors és akár a mi sorsunk is lehetett volna. Mindazt ami a szerzőt szólásra ösztökélte, egy előadásból vettük tudomásul és elalvás előtt mindenki nyugodtan

15