Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
bólintott egyet, mert ezek az események csak X-el történhettek meg. A szereposztás volt tehát a hibás — és nem a szereplők — hogy nem tudtak belevezetni bennüket az eseményekbe, s ennekfolytán képtelenek voltak arra hogy a közönséget a dráma részeseivé tegyék. Nem éreztük az Élményt — csak szem és fültanúi voltunk egy történés tartalmi közlésének. „Bors István“ — volt az idény záródarabja s egyben a 35 esztendős színészi jubileumát ünneplő Páger Antal jutalomjátéka. A szinházból és filmről jólismert 'Hunyadi-darab előadásán, még itt is érezni lehetett — egy hazai rendezés utolsó simításait — s talán ez is közrejátszott abban, hogy a “Te csak pipálj Ladányi“ után a „Warrenné mestersége“vel együtt, a következő két legjobban gördülő előadás lett. Páger parádés „nagy szerepében“ — talán — még többet nyújtott és még emberibb volt, mint annakidején, mikor Bors Istvánként aratta nagy sikereit. A szép előadás után Páger bensőséges és meghatóan családias hangulatú ünneplése egyben a színházi évad befejezése is volt. A 9 színházi est mérlege-ként meg kell állapítsuk, hogy — amint bejelentettük — a legszigorúbb hazai mértékkel mérve is: színészeink idei teljesítménye várakozásainkat messze felülmúlta és egykét kivételtől eltekintve produkciójuk teljesértékű. Békében otthon: Bujdosó Lillát és Dobrov Andrást, az Akadémiára ajánlanánk. (my) BIENNALE ról közölt kritikánk bevezetője erős visszhangra talált, s olvasóink köréből számos hozzászólást kaptunk. A különböző szempontokat képviselő vélemények némelyikének nyilvánosságot adunk, mielőtt critikánkat közölnénk. Manapság gyakorta hallunk, olvasunk kritikákat, melyek a művész értékét a kor szelleméhez való viszony — azaz a modernség — függvényében mérik le. Felvethetjük tehát a kérdést: szűkségese, hogy a művész „kora gyermeke“ legyen? A kérdésre a magam részéről „nem“el válaszolok; mert az igazi művészet időállásában független a kortól. A nyoleezeréves egyiptomi imák, az újszülöttjét istenének bemutató Pygmeus áldozati könyörgése, a kínai pap sóhajai, vagy az álmodozó középkori szerzetes strófái éppoly meghatóak, mint Keats vagy Rilke költeményei. Az igazi művész „minden idők“ embere, ki — mihelyt magát például a XX-ik század emberének tekinti — vétkezik művészete ellen. Ez túlságosan individualista beállítottság — korunk jellegzetes hibája — mely igyekszik mindent egy rövid emberöltő arányaihoz viszonyítani. Közeli, praktikus célok érdekében egyre-másra adjuk fel az egyetemes koncepciót, a nagy időbeli távlatok szempontjait. A kínai, indiai vagy az egyiptomi ember azonos módon imádkozott, gondolkodott, festett, táncolt, egyszóval azonos módon élt, évezredeken keresztül. Számára a helyes tettek kritériuma volt, hogy úgy cselekedett, mint ősei; irányzata: hű maradni a hagyományokhoz, egy szerény láncszemet képezni a generációk végtelen láncolatában. Az egyiptomi építészek bámulatos tömegarányérzéke, a talán mégcsodálatosabb időérzékben is gyökerezett. Az egyiptomi építészeti és szobrászati alkotások monumentális voltát, az időbeli tartósságra való törekvéssel is magyarázhatjuk. Ez a mentalitás tipikusan ázsiai, arab stb., de sohasem európai. Europa az egymásból gyorsan fejlődő kultúrák földje. Európában néhány évszázad felel meg más kontinensek többezeréves kultúrperiódusainak: Görögország például Homérosztól Euripidészig 400 évet élt; a római kultúra Catótól Augusztusig mindössze 600 év stb. A fenntebbiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy maga az idő értéke коntincnsenkéj í t változik^ A “kortárs'’ kifejezés is félreértésekre ad alkalmat: csak látszat-kortársakról beszélhetünk. A történészek csupán idődimenziókra vonatkoztatott kronológiája helyett sokszor tanácsosabb lenne egy földrajzi kronológia felállítása. Kortársnak minősíthetjük-e azt az Amazonas forrásvidéke
