Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
tassa, hogy féltékeny; de kérdezze meg egyszer tőle, hogy végleg el akarja-e hagyni, vagy remélheti, hogy visszatér hozzá; — csak úgy félvállról, miheztartás végett. Ha a férfi látja, hogy erős és nem rendez jeleneteket, rendbe kell jönnie a dolgoknak, mert imponálni fog neki. — S akkor boldogok lesznek, — fűztem hozzá, hogy biztatásommal erőt öntsek bele. — Boldogok? — Nem! Én gyűlölöm! —- Kit? — A férjemet; gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. .. — Köszönöm ezt a kedves és őszinte megnyilvánuló,st, — szólalt meg egy hang mögöttünk. A férj, aki — hogy el ne árulja magát, — óvatosan settenkedett hazafelé. Olyan csöndesen osont be a kapun, hogy észre sem vettük. Az asszony elájult, de elővigyázatosan még zuhantában magához tért, megvetette lábát és elkezdődött egy igen érdekes szóváltás, mely számomra szórakozást és élményt jelentett. Eleinte összerezzentem, mikor egyik vagy másik “ez az úr” néven érintett, de hamarosan megnyugodtam mert a veszekedésen volt a hangsúly, A férj olyan meggyőzően szidta az asszonyt, aki ilyen közönséges módon megcsalja, mig ő éjszakákon át dolgozva érési a kenyeret és így tovább, hogy végül maga is elhitte. Az asszony meg örjöngeni kezdett, mert nem tudta ártatlanságár bebizonyítani a tettenérés ellen. A szavak egyre gorombábbakká váltak s a helyzet már-már botrányig fokozódóan kiéleződött, mikor a férfi felindultságában megpofozta az asszonyt. Ez a fizikai tényező helyreállította a nő öntudatát és mivel más kiutat nem talált, egyszerre beleilleszkedett a vértanú szerepébe. A féri ezt a megtört magatartást beismerésnek vette s úgy vélte, hogy megkapta a kívánt elégtételt. Nagylelkű fölénnyel felém fordult, amint ott álltam s minden eltűnési vágy ellenére élénk érdeklődéssel figyeltem a viaskodást. — Uram, önre nem haragszom, csak arra kérem, vigye magával ezt a bestiát, ha elment az esze. De nem hiszem, hogy annyira bolond lenne, mint én, mikor elvettem feleségül. Ne haragudjék ezért a jelenetért és fogadja őszinte köszönetemet, mellyel a leleplezésért tartozom. íme, itt volt az alkalom, hogy szóhoz jussak. Be kell vallanom, erős küzdelmet vívtam magammal. Hiúságom azt diktálta, hogy önérzetesen cselekedjem: valami szívemben gyökérző bolondságot. Diplomáciai érzékem viszont azt sugallta, hogy ne leplezzem le magam. Az utóbbi mellett döntöttem, pedig érdekes lett volna egy ujonan szerzett aszonnyal odébb állni, esetleg bevonulni elhagyott otthonomba. De viselkedésem, mint mondottam, diplomatikus volt és párosult azzal a jóindulatú elhatározással, hogy a félreértést, legalább is részben, eloszlassam. — Uram, ne haragudjék, — válaszoltam, -— de meg kellcáfolnom véleményét s kötelességemnek tartom eljárását helyteleníteni . — Miért, ha szabad érdeklődnöm? — Feleségét nem is ismerem. . . — Ezt ön el fogja hinni. Én, mit tagadjam, egyszerű gyilkos vagyok, üldöztek és itt bújtam meg a ertben. Az asszony szeme kitágult a férj hátrább lépett. Én meg kihasználva az arányos házaspár pillanatnyi megdöbbenését és tanácstalanságát, kiugrottam a nyitott kapun. Tudtam, hogy titokban ők is örülnek hirtelen eltűnésemnek és eszük ágában sincs engem üldözni. Ezért lépteimet azzonnal lelassítottam, hogy gyanússá ne váljék odakint esetleges menekülési szándékom. így azután félfüllel még hallottam a befejező akkordokat. — Bocsáss meg, — mondta a férj. Az asszony, aki felszabadultság első örömében — úgylátszik,—elfelejtette saját féltékenységét, valószínűleg megbocsátott, mert nem hallottam semmit. —- Bolondok vagytok, — állapítottam meg, folytatva sétámat végtelen nyugalommal és belső megelégedettséggel. Most már csak egyetlen vágyam van, hogy leüujek íróasztalom mellé s megírjam a remekművet. Az ám, az íróasztal! Jegyzeteim, vázlataim ott hevernek szanaszét s talán aggodnak miattam. Várnak. Igen, tudom, hogy várnak. Érzem,hogy most rólam mesélnek a fiókban. Büszke kéziratok düllesztik mellüket, egynagy bolond nevét hordozva. Mellettük szakadozott sorok, félig kész alkotások siránkoznak. Nem hagyhatom árván az én gyermekeimet. Mennem kell mert hív az otthon. Hivatáson tudatában vállalnom kell az igazgató szemrehányását, megnemértését, esetleges további igazságtalanságát. Lépteimet lassan visszafelé fordítottam. — De lehet, hogy tanul az esetből s igazat ad, hiszen ő is bolond. S ha így lesz, akkor pártfogásábaajánlom ezt a szimpatikus, közénkvaló házaspárt. 13
