Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
Mindenesetre tanácsosabbnak láttam szépen elsétálni. A liget túlsó felén kezdtem csak gondolkozni, merre is menjek. Haza nem ajánlatos, mert ott keresni fognak. Átmentem hát egy szűk mellékutcán és a bolondok házával párhuzamos úton elindultam kifelé a városból. Éjjel félhárom volt. Ilyenkor minden józan és bolond alszik. Egyedül mentem tehát a hosszú, egyenes úton; sem elől, sem hátul nem láttam egy teremtett lelket. A lámpák, mint minden rendes külvárosban, sáppadtan és ritkásan pislogtak. Imitt-amott egy-egy vak körte emlékeztetett az utcagyerekekre. Hányszor, elvert az apám, mikor még én is köztük ugráltam: “Nem szégyelled magad, úri kisfiú létedre, piszkos, vásott kamaszok között?” s nekem nem volt szabad követ emelnem a villanykörtére. Pedig tudtam, miiven szépen tud pukkanni. A nagy csönd és az álmukban illatozó virágok, nem kevésbbé az egyedüllét erősen hatottak szabadságvágyamra. Kezdtem megérteni, mennyire igazuk van az új szellem szónokainak, és én, aki már kibontottam a lázadás zászlaját, kötelességemnek éreztem, hogy folytassam munkámat a megkezdett úton. Bevallom, kissé még szokatlan volt a szabadság s kóstolgatnom kellett, hogy teljesen hozzászokjam. Ilyen kis kóstoló volt ez a szabad s bolondhoz illő gondolat, hogy ott, kissé távolabb, azt a bántóan vakító lámpát lelövöm. A sima úton azonban nehéz lett volna alalmas követ találni s így megelégedtem egy formás kaviccsal. Kezem remegett, mig céloztam, mert tudtam, hogy most vizsgázom. Ez csak egy bolondnak sikerülhet ilyen izgalmas éjszaka után. A kavics azonban szép ívben repült s a körte halálsikollyal kimúlt. A hirtelen sötétség bársonyújjakkal simogatta önérzetemet és szinte bántott, hogy nem látta senki. Hiúságomat azonban legyőzte tárgyilagos Ítélőképességem. Tudtam, hogy a mai társadalom még nem ért meg a szabadságra s vértanú még nem akartam lenni. Ezért rezzentem össze, mikor váratlanul hangokat hallottam az egyik melléutca felől. Siető léptek közeledtek. Nem volt sok időm tépelődni, körülszimatoltam s beugrottam egy közeli villa félig nyitott ajtaján. Nesztelenül behúzódtam egy orgona bokor mögé. Annakellenére, hogy a lépések még elég messze voltak, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Óvatosan hátrafordultam és egy pillanat alatt átláttam helyzetet: a sötétben is jól megfigyelhető volt, az áruló világos ruha miatt, egy remegő asszony alakja. Mikor észrevétte, hogy én észrevettem, kitátotta a száját. Ebből arra következtettem, hogy hogy kiáltani akart, de nem sikerült, mert az első pillanatban elakadt a hangja, a másodikban meg tenyerem tapadt a szájára. Egy is dulakodás kezdődött. Birkózás közben megmagyaráztam neki, hogy nincs oka aggodalomra s ha megígéri, hogy nem kiált elengedem. Megígérni nem tudta, mert szája még nem volt szabad, de erősen bólogatott s így meggyőződtem jószándékáról. Nagyot sóhajtott, mikor kiszabadult, és félig haragosan méltatlankodva, félig kíváncsian megkérdezte: — Mondja, mit keres itt, ha nem akar semmit? Vagy bolond? — Igen, bolond vagyok, — vallotam be s elmeséltem a villanykörte-esetet.-—- Hát maga volt? Hogyan jutott ilyesmi eszébe? Tényleg bolond. . . Látva, hogy ennyire megértő, felengedett félszegségem. ö bizalmat ébresztett bennem s én óvatosan érdeklődtem . — Asszonyom, ne feledje el, hogy ön is éppen olyan bolond helyzetben van, mint én, ebben az orgonabokorban. . . — Igen, de ez az én házam s az én kertem. — Annál inkább. Ahelyett, hogy szépen, nyugodtan aludnék odabent, elbújik saját kertjében. Nem találja kissé furcsának? Az asszony sírni kezdett s elhüppögte, hogy férje nincs otthon, minden éjjel kimarad s már olyasmit is hallott, hogy más asszonnyal van. — Féltékeny vagyok, — bolondul féltékeny. ö azt mondja, van a városban dolga. Egyszer túlóra, egyszer bankett, egyszer sakkparti s a jó Isten tudja, mi, és azután minden elölről. — Hátha valóban úgy van, vetettem közbe, bár tudtam, hogy ez tiszta bolondság. — Hittem is addig, mig csak mendemondák jutottak fülembe, de éppen tegnap mesélte a szomszédasszony, hogy látta egyszer — véletlenül — hajnal felé hazajönni, de kívülről s nem a város felől. — Egyik kétségtelenül hazudik, — állapítottam meg, további beszédre bíztatva s az asszony idegesen, akdozva folytatta: — Igen. Ha most is kívülről jön, tudni fogom, hogy férjem hazudott s akkor én, én. . . — valami nagyot akart mondani de nem sikerült, csak kapkodott levegő után. Majd megnyugodva így folytatta: — Azért bújtam ide, mert innen jól megfigyelhetem, s ha nem a város felől jön, akkor. . . És újból sírni kezdett. — Akkor meghalok. . . Meg akartam vigasztalni. Azt tanácsoltam, hogy viselkedjék nyugodtan, ne mu.
