Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

Mademoiselle Louise 90 éves volt, amikor megismertem. Hajlotthátú, fehérhajú, töpörödött anyóka. Kicsi füle már vajmi-keveset juttatott el hozzá a világ zajából. A szeme azonban — ez a csodálatosan fiatal és élénk két szem — látott és hallott egyszerre.

Mint mesebeli jótündér élt — macskája és virágai társaságában — a többszázesztendős bérház ódon falai között. Naphosszat üldögélt elsőemeleti lakása ablakában, s innen mint egy őrtoronyból, kisérte élénk figyelemmel a lakók életének minden mozzanatát.

így láttam meg őt először, amikor egy télvégi reggelen beköltöztünk a házba. Éppen virágait ápolgatta s ősz feje ezüstösen fénylett a gyér napsütésben.

*

Szokatlanul hideg nap volt. Hosszú és fáradságos utazás végállomásaként érkeztünk ebbe a festőién szép és patinás délfranciaországi városkába. Éreztem, hogy háromévi hányódtatás után, itt végre otthon vár reánk.

Úgy bolyongtunk mindnyájan az évszázadokat látott lakás tapétás vén falai között, akárcsak a mesék vándorai egy elvarázsolt kastélyban. Teremnek beillő szobáit valósággal fel kellett fedezzük és meg kellett hódítanunk az azokat összekötő hosszú folyosót, átjárókat, a titokzatos benyílókat és ablaktalan kamrákat. Nem egyszer tévedtem el zeg-zugos útvesztőiben és megborzongtam, amikor egy-egy régiszerkezetű rozsdás zár váratlanul fogvatartott. Az ember szinte várta, hogy elébetoppanjon egy szakállas törpe vagy öreg boszorka, mondván: “Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál,...” —

Csakhamar rájöttünk azonban, hogy nem laktak ott sem mesebeli lények, sem a sötét szegletek nem rejtegettek félelmetes titkokat.

Ahogy a megérkezés gyerekes örömmámora, a kíváncsiság és első izgalom elszállt — egyszerre igen nehéz lett a szívem. Mintha mindaz ami körülvett: hirtelen megriasztott és rámnehezedett volna. A márványkandalókon hideg ásított a szobákba és úgy tűnt, hogy megdermeszti a fal mellett sorakozó öreg bútorokat. Az ajtóméretű ablakok keretében sivár kép: régi városnegyed apró, szürke házai, melyektől mélyenfekvő út választ el. Valamikor vársánc lehetett.

Csendesen fogtunk a kicsomagoláshoz. Nem sok szó esett köztünk, beszéd nélkül is kitaláltuk egymás gondolatait. Mindegyikünket ugyanaz a kétség gyötört: Jól választottunk-e amikor idejöttünk? — Vájjon bele tudunk majd illeszkedni az új környezetbe? — Megszokjuke a házat, a várost, az embereket? — És egyáltalán: Mi lesz velünk? —

8