Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

Szinte észrevétlenül jött el a délután. Egyszerre csak az előszobában a kisharang félszeg, bolondos táncba kezdett. Valaki kívülről rángatta zsinórját.

Csengettek! — Látogató? — Ki lehet, mikor itt még senkit sem ismerünk és bennünket sem ismernek?

Az ajtóban az elsőemeleti ‘Anyóka” állt. Kezében csomag. Barátságos, halk nevetéssel lépett be, s végigtipegett a hosszú folyosón. Az ebédlőben állt meg s terhét az asztalrahelyezve így szólt:

— Látom új lakók vagytok. Menekültek és idegenek — tudom! A háború alai í lakott nálam egy tanár — magyar volt Éppenúgy beszélt mint ti, bizonyára ti is magyarok vagytok. Ezeket a könyveket nálam hagyta. Elhoztam, talán hasz nukat veszitek. — Jóságos tekintete für készően siklott végig szobán s rajtunk, majd folytatta:

— Isten hozott benneteket! Erezzétek magatokat jól nálunk. Ha pedig valamire szükségetek lenne, jöjjetek csak hozzám. — Halkan, barátságosan felnevetett és éppoly váratlanul amint jött — már el is ment!

Az asztalon néhány magyar könyv: számunkra kincsek!

Miféle varázslat volt ez? — El nem hangzott kérdéseinkre a szívünkből jött a válasz: Anyókát Valaki egyenesen hozzánk küldte — ő maga volt, kétségeinkre az üzenet.

Hitetlenkedve néztünk hol a könyvekre, hol egymásra, hol pedig az előszoba szmesüvegű ajtajára, melyen át Anyóka roskadt válla eltűnt.

Csodálatos hogy megváltozott egyszerre minden. Mindegyikünknek akadt valami kedves, vidám felfedezése. Most vettük csak észre, hogy a tapéták rózsaszínűek — hogy a kandalóba vetett fahasábok átizzottak és melengetik már a dermedt falakat. Hogyan is kerülhette el figyelmünket eddig, hogy házunktól parányi kert nyúlik a hajdani vársánc felé? — s benne orgonabokor, rózsatövek és almafa szunnyadva várja a tavaszi megújhodást.

Kintről, a szemközti házacskák ablakszemei bizalmasan hunyorogták ránk a lemenő nap aranyfényét — bennt pedig az öreg bútorok meghitt roppanásokkal nyújtózkodtak a váratlan, jóleső melegben: otthonná avatva az „elvarázsolt kastélyt“.

*

Ötször láttuk virágozni az orgonát, a rózsákat s teremni az almafát, s közben anyókával meleg barátságot kötöttünk. Ablaka előtt kötögetve, órákon át mesélgetett a ház elmúlt életéről, melyet kissé a sajátjának is érzett, hiszen több mint ötven éve lakott benne. Az épület sokszor cserélt gazdát, a lakók jöttek — mentek, csak Anyóka maradt. Úgy hordozta 95 évének súlyát, mint játékot: örökké derűsen, nótázva, mintha megállt volna felette az idő.

Egy szép napon, hűséges társa: öreg macskája kidőlt mellőle. Azt hittem nem éli túl a “csapást”. Elsíratta —s azontúl a virágaihoz beszélt, nekik dúdolgatott.

Úgy áll most is előttem, amint egy őszi estén búcsút intett az ablakból. Akkor is virágait öntözte s hozzá halkan énekelt. A langyos szél lágyan cirógatta fehér fürtjeit.

Vájjon tudta-e Anyóka, hogy mit jelentett számunkra első látogatása? —

"J-jeSkéhifüh WlincLatl&iiat akik igényt tartatanak rá, hogy Harangszó-t a jövőben is rendszeresen eljuttassuk címükre, hogy központi irodánknál, vagy templomunknál, e célra: egy évre Cr. 100. — (egyszáz cruzeiró) támogatást fizessenek be. Posta küldemények címzése: Rév. János Apostol, Igreja C. Reformada do Brasil.

Caixa Postal 2808. Sao Paulo.

9