Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

geimen. Szinte felkiáltottam a fájdalomtól.

(Minden finom érzésű bolond, de a faragatlan józanok is beláthatják, hogy az igazgató durva pszichológiai hibát követett el. A bikák és emberek megva-' dúlnak a vörös posztótól s egy bolond, mint én ki kifejezetten mélyebben érzek, mint egy bika vagy egy kinti ember, egész lényemben megrendültem. Érzékeny szivemen mély sebet ütött ez a szó.)

A fajdalom és ellenszenv párosult azzal a meggyőződéssel ,hogy az igazgató még éretlen bolond és csak protekcióval került magas állásába. Most előttem akarja fitogtatni hatalmát.

A gyűlölettől ökölbe szorult a kezem, ordítani kezdtem s kidobtam a szó eredeti értelmében:

— Takarodjék s többé ne kerüljön a szemem elé, mert megölöm! A bolondok szabadsága szent s ha az arra érdemeseket elnyomja, rabságba veti, akkor bűnt követ el és bűnhődnie kell.

— Megöllek! — dörögtem mégegyszer utána, mikor eltűnt a lépcsőházban.

Dühöm elkeseredésbe csapott át s horgasztott fővel kullogtam vissza szobámba. Bevallom, nehezen csillapodtam meg.

De ugyebár, felháborító, hogy ilyen finom intézetben nem lehet semmit elérni alkotmányos úton. Menynyivel különb hát az élet itt, mint odakint? Ez az eset volt az első, de annál megrázóbb csalódásom. És fülembe csengett a rádió és az újságok hangja, amint naponta ismétli híres bolodok szónoklatait:

— Nagy és nemes gondolatok és érzések hordozói sínylődnek testi és lelki rabságban, az emberi rosszakarat és megnemértés alkotta börtönökben. Szabadságot követelünk minden elnyomottnak. . .

Szabadságvágyam egyre erősebben szította akaratomat s elhatároztam, hogy véghez viszem sétámat, ha fondorlat árán is. Tervem az volt, hogy írok egy cédulát s másnap, azaz ma bemegyek az igazgató irodájába, illetve csak az előszobába. Ott várok tíz percig s a kis papírlapot diadalmasan lobogtatva gyorsan kisurranok a kapun. Mivel az iroda ott van közvetlenül a kapu mellett, a portás látni fogja, hogy bemegyek és kijövök. Ragyogó arcom és a papírlap meg fogja tenni hatását: eszébe sem jut majd megállítani s komolyan megvizsgálni a kilépési engedélyt. . .

Derűsen virradt rám a mai nap. Reggeli után még egy-két jegyzetet készítettem, majd legjobb ruhámat felöltve, tervem végrehajtására gondoltam.

Leírhatatlan az a meglepetés és keserű csalódás, mely az ajtónál várt. Nem, teljesen lehetetlen szavakat találni arra a villámcsapásszerű érzésre, mely a pillanat tört része alatt zúdult rám: az ajtó zárva volt kívülről. De már abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogok szökni és szilárd elhatározással ültem le a haditerv kidolgozásához.

A sors is úgy akarta ss ezzel csak igazolva látom sajátmagamat, hogy minden könnyen sikerüljön. Kedvenc játékom, különösen, ha magányra vagyok kényszerítve, hogy a rádiót szétszedem és összerakom. Ezzel szoktam ellenőrizni magamat: ha gyorsan megy és a gép újra működik, akkor nincs baj; mert bolond vagyok. Modern és bonyolult készülék s nem értek egyáltalán hozzá. Ilyen játék csak bolondnak sikerülhet.

A rádiósztalna van egy fiókja: elől

ártalmatlan drótokat és csavarokat helyeztem el, hátul azonban komoly szerszámok rejtőznek. Nem is kell részleteznem, hogy este ezek segítségével percek alatt meglazítottam a rácsot s ördögi ügyességgel kötöztem össze a legkülönözöbb ruhaanyagokat, melyek most itt himbálódznak alig harminc méterre előttem. . .

Ebben a pillanatban kigyulladt szobámban a villany. A következő másodpercban egy fej jelent meg az ablakban és lenézett. Az inspekciós volt.

Megtapogatta a rácsot meg a műkötelet s rohant ki valószínűleg, hogy azonnal jelentést tegyen. Én meg kihasználtam ezt a néhány percnyi időt, odarohantam és ráncigálni kezdtem az alotmány végét, hogy még tökéletesebb meglepetést szerezzek. Mikor láttam, hogy nem enged, hintázni kezdtem rajta. A földről időnként el-elrugtam magam, hogy visszazöttyenve súlyom nagyobb lendülettel lazítsa. Egy hirtelen reccsenés után végre elterültem a földön. A második emelet magasságában télikabátom újjá fityegett szégyenkezve.

— Kár, — morgtam, — elég hűvös van.

Majd nagy üggyel bajjal kibontottam tavaszi kabátomat a leesett darabból s visszamenekültem a bokrok közé.

Éppen ideje volt, mert föntről már ajtócsapódásckat hallottam.

Az előbbi fej jelent meg és szinte hallottam felkiáltását. Újabb fejek bújtak elő és az inspekciós kézzek-lábbal magyarázta az érthetetlen eseményt. Egy perc múlva kivilágosodott az alatta levő ablak is és vizsgálni kezdték a kabútujjat. A mozdulatokból értettem, miről van szó: ha elvágták volna, akkor sima lenne a szakadás helye, legalább is egy darabon. Hirtelen ez lett fontos és nem az, hogy én megszöktem. Mulatságos és szánalomkeltő látvány volt.

Lám, milyen bolondok, ha józanul kezdenek gondolkodni. De egyik sem olyan bolond, hogy valami értelmes terv eszébejusson. Például az, hogy én itt vagyok és egy perc alatt megfoghatnak.

(Folytatás a 12 oldalon)