Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-04-01 / 4. szám

— Az bizony jó lesz, — kiáltott fel ujjongva, megkönnyebbült sóhajjal, — talán ne most, mert sok dolga van s tudja, milyen bolond, — tette hozzá tárgyilagos komolysággal.

A portás rokonszenves személyisége új témát adott. Elhalasztottam tehát sétámat s visszavonultam szobámba.

Tegnap, mikor meglátogatott az igazgató, betessékeltem azzal a szent elhatározással, hogy kitérek a házszabályok helytelen pontjaira és megkezdem a felvilágosítást.

— Kedves igazgató úr, — kezdtem a tárgyalást, miútan hellyel kínáltam meg,

— mindenek előtt arra kérem, hogy beszélgetésünk közben ne legyenek gátlásai. Először is azt ajánlom, hogy fogadjunk el egy közös tárgyalási alapot, melyet mindketten elismerünk, mert enélkül nem fogjuk megérteni egymást.

— Ez természetes, — válaszolta készségesen, — és mi lenne ez az alap?

•— Egyszerűen az, hogy én bolong vagyok.

— Mindenki az többé-kevésbé.

— Lám, máris tovább]ütöttünk. A második tehát az, hogy ön is. . . Remélem, nem sértem meg, hiszen magunkközött vagyunk. Mint minden intézetben és hivatalban a legkiválóbbaknak jut a vevezető szerep, hasonlóképpen a bolondok intézetében az igazgatónak kell lennie a legelső bolondnak.

— Ez kétségtelen, — helyeselt öntudatosan.

— Nem anyira kétségtelen! — kezdtem komolyabb mederbe terelni a beszélgetést. — Ne legyen ennyire beképzelt! Bocsásson meg, de vannak fiatal és igen tehetséges bolondok, akik szintén érdemesek vagy talán még érdemesebbek veztő szerepet játszani. . . De térjünk a tárgyra.

— Kérem.

— El kell ismernie, hogy a legnagyobb bolondságok egyike, ha egy bolond (ráadásul elég komoly állapotban) — ír.

— Igaz.

— Egy iyen főbolondnak, minden kögy rülményt tekintetbe véve, előjogokat kell biztosítania.

— Hogyan értelmezi ezeket a jogokat?

— kérdezte gyanakodó hanglejtéssel.

— Nem szabad az érvényesülés útjába állni s az ehhez szükséges szabadságot korlátozni.

S akkor kifejtettem terveimet a jövőre vonatkozólag, hitvallást tettem írói hivatásomról s ezzel kapcsolatban elmeséltem uj novella-temámat. Látva, hogy helyeslőén bólogat, megemlítettem az élmény gyűjtő sétát s érveltem érdekében.

— Egyet meg tudok önnek ígérni, — mondtam, — nem leszek áruló. . . Senki

sem fogja megtudni, hogy ön ostoba szabályok ellen vétett: nem fogom elárulni odakint, hogy bolond vagyok.

Az igazgató ellekezett:

— Jóllehet alapjában véve igazat kell adnom, mégis egy csomó elméleti és gyakorlati nehézséggel kell megküzdenem. ,

— Meg tudom érteni idegenkedését Vannak valóban fegyelmezetlen bolondok, akik rossz példát adnak a józanoknak s elrettentő propagandát fejtenének ki odakint. Ezek természetesen veszélyeztetik érdekünket, mert a józanok nem mernek megbolondulni és hozzánk csatlakozni. Ilyen egyének még nevelésre szorulnak. De ön, ha valóban bolond, mégpedig igazgatóhoz méltóan, nem tagadthatja meg tőlem ezt a tanulmányutat.

Láttam, hogy zavarban van. Megvetést éreztem, mert olyan ostoba szokásjogon alapuló törvényekhez igyekszik ragaszkodni, melyeket a korszellem már régen hamisnak igazolt. Kissé bizonytalanul keresett magyarázatot:

— Annyira igaza van, hogy nem is akarom megcáfolni. De lássa be, hogy nem vagyok oly tökéletesen bolond, hogy ilyen esetekben önállóan tudjak Ítélni. Ha orvosaim is azon a véleményen lesznek, hogy n nem fog káros propagandát kifejteni a bolondság érdekében és felelősséget vállalnak, hogy fegyelmezetten fog viselkedni, a legnagyobb örömmel fogok eleget tenni kérésének. Addig azonban legyen türelemmel.

Türelmem azonban éppen fogyóban volt.

— Mikor mehetek? •— tettem fel végre szigorúan a könyörtelen kérdést.

—Tanácskozni fogok az urakkal és talán már holnap.

A “holnap” szó felborzolta idegeimet.

— Ismerem az ilyen biztatást, —

mondtam elkeseredetten. — Ha jelentkezik egy bolond valami nem mindennapi kéréssel, azt mondják: “holnap”,

eltelik 24 óra s megismétlik: “holnap”. Aljas és megszégyenítő játék. Ezt a huszadik század derekán már a bolondok sem hiszik.

Éreztem, hogy hangom először gyanakvóvá, majd fenyegetővé válik,

— Lelkiismeretére és a bolondság szent kötelezettségére figyelmeztetem: ne legyen méltatlan hozzánk és elődeihez. Ha vissza akar élni hivatali hatalmával, vegye tudomásul már most, hogy nem ismerem el mint főbolondot s élni fogok az igazság és szabadság emberi jogaival.

— Ugyan, kedves uram! Ha én mondom elhiheti. Kezemet adom, hogy engedélyezem a sétát holnap.

Ez a szó, melyet most másodszor ejtett ki, mint korbács csattant felajzott ide