Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-04-01 / 4. szám
Süökéd ( írta Thirdly éneire Jóleső megelégedettséggel állapítottam meg, hogy minden sikerült: A lepedőkből, takarókból, rúnákból hevenyészve gyártott kötél még otthimbálódzik a harmadik- emeleti ablak kissé szétfeszített vasrácsán. Senki nem vette észre s biztonságban érezve magamat, kedvem támadt megvárni a fejleményeket. A park fái és bokrai kényelmes rejtekhelyei nyújtanak. Kipihenhetem magam s megfigyelhetem veszélytelenül, mi fog történni. Minden második órában jön az inspekciós, éjfél után két órakor tehát feltétlenül felfedezi a szökést. Addig pedig számot vetek magammal. Az, hogy bolond vagyok, tény és valóság. Kevésbbé bolond szakemberek éppen egy évvel állapították meg, de én már régen tudom. Szóval bolond vagyok, a kifejezés legeredetibb értelmében. Úgy költöztem be ebbe az épületbe, mintha természetes és egyedüli otthonom lenne. Szükségem van ápolásra, kezelésre, tisztességes bánásmódra. Az orvosok jóindulata egyenesen megható volt. Megadtak mindent, ami elengedhetetlen egy rendezett élethez. Szobám kényelmes, világos, levegős; kérésemre elhozatták íróasztalomat, könyveim egy részét és rádiómat. De mindenek előtt felbecsülhetetlen értékű nyugalmat biztosítottak. Telefon, újságos, postás és másegyéb hivatalos zaklató szerv nem tudott háborgatni. Ezek tették kinti életemet elviselhetetlenné. Ezért természetesen hálával tartozom az intézetnek. Egyébként úgy rendezkedtem be, mint korábbi otthonomban. A rádió egész napon át halkan szólt, én meg ágyamon heverészve olvastam. Olykor, ha valami érdekes gondolatom támadt, felugrottá máz asztalhoz és írni kezdtem. Ilyenkor azonban kiakasztottam ajtómra egy kis táblát: “NEM FOGADOK”. És kívánságomat tiszteletben tartották, nem úgy, mint odakint. így szentelhettem ihlettel telített szabad időmet szeretett hivatásomnak. Tegnapelőtt éppen egy kis elbeszélést írtam; Egyik jelenetnél azonban megakadtam, mert nem tudtam elbújtatni a féltékeny asszonyt, hogy férjét meglesse. Nem akartam szegényt erőszakolt helyzetbe kenyszeríteni (jóllehet a féltékenység minden képtelenségre hajlamos) és elhatároztam, hogy tesztek egy sétát a városban. Biztosan találok majd egy alkalmas helyet, nem messze a történet színterétől, s akkor az egész mesét élményszerű frisseséggel tudom megírni... Vettem kalapomat s fütyörészve ugráltam le a lépcsőkön. A történet hangulatában elmerülve éppen ki akartam lépni a kapun, de a portás udvariasan feltartóztatott. — Uram, engedje meg, hogy kilépési engedélyét láthassam. Zavarba jöttem s mondtam, hogy erre nem is gondoltam. Magyarázatképpen így folytattam: — Egyáltalán nem értem, miért is van erre szükség. Politikusok, ujságo, rádiók szavalnak nap mint nap a szent szabadságról s mi lépten-nyomon korlátozásokba botlunk. — Valóban helytelen intézekedés, — adott igazat a portás, aki feltűnően intelligensnek és megértőnek látszott. — De lássa, én sem cselekedhetem meggyőződésem szerint, szabadon. Igaz szívemmel szeretném önt kiengedni és tudom, hogy ez lenne a helyes megoldás, de akkor —elvesztem az állásomat. Szinte láttam, hogy küzködik önmagával. Tárgyilagosan be kellett vallanom, hogy ő még kévésé szabad, mint én. Elgondolkoztam és őszintén sajnálni kezdtem. — Ne búsuljon, portás úr, — bíztattam, — fogok majd beszélni az igazgatóval s megkérem, hogy tartson lépést a korszellemmel.
