Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

Tamopol, az ezredtörzs állomáshelye galoppban egy jó félórát megtart, s ezalatt tűnődik Lenkey: hogy adjon számot az ezredesnek a százada szökéséről. Az ezredes, ahogy mondani szokták, jó magyar ember, egész ember. Nem akar ő sem bajbakerülni, de sajnálni — sajnálja Fiáth bárót, meg a legénységet is, akiket bizton megtizedelnek, ha ebből “kázust” csinálnak. Ha utánuk lovagolna a kapitányúr? ... Próbáljon beszélni a fejükkel ... Ha másnap délre megjönnek, hát ... neki! Ha nem, hát akkor ... akkor kénytelen bejelenteni a szökést a brigádnak. Tehát holnap.. . nahát mondjuk: holnap estig, Kapitány Ur! Kiván mindjárt sok szerencsét az útjához, de Lenkey tudja, hogy ez a szerencse: nagy szerencsétlenség lenne.

Az irlandi kanca kitűnő terepló, Lenkey pedig szeret tornyiránt lovagolni. Számítása szerint — most jön rá, hogy iszen mar ő is többször tanulmányozta a térképen az utat hazafelé — csak a czortkowi révnél tudnák keresztezni a Szereth folyót, s nekivág a tarlóknak egyenest Czortkow felé.

Ámbár a századnak sürgős az útja, dehát nagy előny az, ha valaki az egyenes úton jár és nem kell meglippeni sehol. Délutáni itatáskor már beéri őket és rapportot tart Fiáthtal. A rapport nem fülbegyónás, ámbár a tiszt urak vigyázni szoktak arra, hogy a legénység meg ne hallja, ha épp úgy van a sorja. A németszót értő altisztek azt értik ki a heves beszédből, hogy a főhadnagy ur a történtekért nem vállal semmiféle felelősséget. Mindenki jött a saját kontójára. Ő is! Mind! Valamennyien felnőtt férfiak, tudják mivel játszanak. Aki jött: jött, aki nem jött: maradt. Ennyi az egész. Ha mind itt van arról nem tehet. Próbáljon a kapitány ur Lenkey beszélni velők.

A legénység mogorván hallgat. Csak bámul mind, valamennyi, maga elé a földre, s amikor a kapitány “Aufsitzent” vezényel, egy se mozdul. Harsányi őrmester azt mondja, hogy a kapitányúr is jobban tenné, ha velők jönne, amikor “Veszélyben a Haza!“. A májusi alkonyat a majomdvart, ahova itatni állottak, be, hársfavirág illatával tölti meg és Lenkey kapitány lelke is megtelik vele. Eszébejut az otthoni öregkúria, a park a százados hársfákkal, a rét; ahol most virágzik a pipacs, a margaréta meg a búzavirág. Könnyezni nem szokott, mégis elérzékenyedik de amikor a katonaesküjéről, a hadicikkekről, a becsületről, a kötelességről beszélt a huszáronak, érzik a hangján, hogy maga se hiszi, amit mond. Boda János huszár sem vette komolyan az intelemeket és mosolyogva előre lép, amint Lenkey elakad a beszéd fonalán, rászegzi a pisztolyát és kijeleti, hogy ők bizony úgyhatároztak, hogy viszik a kapitány urat magukkal. Hogy is mennének el nélküle! Lenkey kéri, hogy akkor legalább kötözzék meg és átadja a kardját Harsányi őrmesternek, s az indulásnál “besorol” a menetoszlopba.

Három nap és három éjjel lovagolnak toronyirányt. Lenkey jól ismeri a térképről az utat, közben átúsztatják a Dnjesztert. Erdőkön, réteken át, ahol katonai helyőrséget sejtenek út nélkül, s a harmadik nap éjjelén elérik a határt a Kárpátok gerincén. Most Lenkey kardot köt, átveszi a svadron felett a parancsnokságot, futárt küld Máramarosszigetre az alispánhoz, hogy bejelentse az érkezésüket.

A század a veszélyeztett délvidékre kerül és már augusztus derekán a rácokkal verekednek. Most Fiáth Pompejusz a svadronyos kapitány és augusztus 18-án szenttamási sáncoknál huszárjai élén a lázadó szerbeket megrohamozva hősi halált hal. Lenkey János, őrnagy, majd ezredes lesz és Világos után az Aradi kazamatákban várja halálos ítéletét. Ezt megkapja, de nem tudják végrehajtani rajta: hazafias bánatába beleőrül. Lovas rohamokat vezényel, hatan alig bírják lefogni. Rang nélküli közvitézzé lefokozott würtemberg-huszárkapitány, várfogságra változtatott halálra ítélt rab, párhónapos szörnyű viaskodás után, amit a fantomokkal vívott — meghalt. ,

13