Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
írta: SüMihÁ LENKEY Alig száradt meg a királyi aláírás a kinevezési okmányon, mellyel az első felelős magyar minisztériumot hivatalában megerősítette; máris az uralkodóház titkosügynökeinek százai árasztják el a nemzetiségi vidékeket, akik leszámolásra biztatják azokat az őslakó magyarsággal szemben. A cs. kir. katonai határőrvidékeken a cs. kir. udvari tanácsos kormánybiztosok hivatalos szervei, Horvátországban pedig maga a bán vezeti a magyarság elleni izgatást. A “kamarilla”, (*) ez az előkelő bűnszövetkezet, minden enkölcsi gátlás és lelkiismereti felelősség nélkül szabdítja a magyarokra a legalantosabb emberi ösztönöket: a gyilkolást, gyújtogatást, fosztogatást, a szadista kegyetlenkedéseket. Egy láthatatlan leadó sugározza szét ezt a két szót: “Veszélyben a Haza!” Nincsen magyar szív, amely ezt a vészkiáltást meg ne hallotta volna. Ezek a szivhullámok átszálltak a határokon túlra is, s a bukovinai Mariampul nevű ukrán községben beszállásolt Würtemberg huszárezred Lenkey százada lázba jött tőle. Szerszámtisztogatás közben megállott a vixos kefe és megindult a szó; zalbolás közben összeálíanak a huszárok a ló faránál és feszült figyelemmel hallgatják, mit mond a “cukszfűrer ur”. Mikor azonban főhadnagy ur Fiáth “belép a kvártély udvarára, ugrik mindvalamennyi az előírásos helyére a ló fejéhez a jászol mellé. Feszült a lékör. Nagy nyugtalanság szorongatja a fiúk torkát és a főnadnagy is érez belőle valamit, bár a legénység bizalamatlan vele szemben titkolóznak. A főhadnagy pedig mindent sejt és velük érez. Hogy “Veszélyben a Haza”, hozzá is eljutott már. Május 28-án éjtszaka odakint a falu utcáján lódobogás veri fel a csendet. Erre már felébred Fiáth Pompejusz főhadnagy ur is. Az is tisztán hangzik, amint kardhüvelyek csapódnak a sarkantyus csizmákhoz. A lódobogás megszűnik csak egyszer-egyszer dobban a föld, amint az álló lovak egyike-másika csap az elejével a légy után,vagy csak úgy szokásból. Kopogtatnak az ablakán, nevén szólítják: Harsányi őrmester, a szolgálatvezető szól és hívja. A főhadnagy már több hete vár erre, s ruhástól fekszik napok óta az ágyán. Most felkél, köti a kardját, csákót a fejére, az asztalfiókból apróságokat kotor elő és zsebre gyűri — nem sok értéke van, de akinek ez a mindene .. a falon egy arckép függ, azt leemeli és megcsókolja, majd a felette lógó hétágu koronás családi címert befordítja a falnak ... szinte hallja a Stabsauditor mint roppantja ketté a pálcát, amikor kimondja rá a halálos ítéletet: szökésért “Pulver und Blei” járja! Elfújja a gyertyát. Keresztet vet magára, mielőtt kilépne az ajtón. A szolgálatvezető őrmester egy máriást tett volna egy garas ellenében, hogy jönni fog. Ott van mind a háron lova zabos-málhával nyergelten, vezetéken. A többi tiszti ló is itt van, hátha valaki még a tiszt urak közül rászánná magát és jönne. Csak a kapitány ur Lenkey lovai hiányzanak. Oláh fiú a puccerja, nem bíznak meg benne. Reggelre Lenkey János kapitány hiába várja a Tagwache trombita jelét. A szeme kinyílik, amint annak az ideje eljön, de a trombitajel ... a patvarba! Az ablaktáblák csukva vannak, világosság nem szűrődik be, igy hát beletörődik a szokatlan eseménybe, megpróbál a falnak fordulva egyet még aludni, amikor kopognak az ajtón. Nikoláj, az ordonánca jelenti: hadnagy úr Wagner akarna beszélni a kipitány úrral. Ugylátszik, Lenkey kapitányúr nagyon a szívére vette, amit a hadnagy neki jelentett, ment azonnal nvergeltett és két perc se telt belé, máris felöltözve jött ki: még most is piszmog! és szidja az ordonáncot csak úgy rezeg a törött üveg az istálló ablakán. 12
