Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

forma rótt lényegében a tanári karra is súlyos kötelességeket. Hatalmas feladatot, melyet az is vállalt: hivatásérzetből, elhivatottságtudatból. Hiszen valamikor, diákkorában éppenugy vállalta ezt az életformát mint a mostaniak — azon az oldalon. Annál is inkább, mert a nagyenyedi tanári-kar zöme, ugyanezekből a padokból került ki s a szellem ereje, mely azokon a bizonyos nyitvahagyott kapukon messze hajította — vissza is vonzotta, hogy tudományát az uj palántákban továbbnemesítse.

Ebben az értelemben és az emberiesség legféltékenyebben őrzött törvényeinek szemelőtt tartásával állandóan és ésszerűen szelektálta tanulóit. Ez a teljesen jószándékú és minden vonatkozásában komoly megfontolás alapján végzett, feltétlenül humánus szelekció, tanácsadás alakjában történt.

Együttérző és jóindulatú mérlegelés tárgyát képezte egyrészt: a tanuló szellemi képessége, hajlamai, tehetsége, fejlődési lehetősége s önfegyelmezettségi foka, másrészt pedig : a szülők anyagi helyzete, abból a szempontból elbírálva, hogy mennyire sürgős az önállósítása. Ezeknek a kérdéseknek tisztázását vállalta a kollégium kiváló tanári kara s ezeknek a súlyos lelkiismereti kérdéseknek eldöntése után szelektált közmegelégedésre olymódon, hogy minden esetben kizárólag a növendék javát s boldogulását tartotta szem előtt. Mindég azt szolgálta. Enyeden nem lehetett szülői értekezleteket tartani, mert a növendékek az ország minden részéből rekrutálódtak. Szegénysorsú kiváló gyerekekből olyan tömegek voltak, hogy ilyen értekezletek megtartása — ráadásul többször is egy évben — szóba sem jöhetett. A tanulók többsége teljes tandíjmentességet élvezett, sőt ezen túl, még lakást is kapót az internátusbán s kitűnő jó kosztot a kollégium konviktusában. A tanulót meg legjobban a tanára ismerte. A Nagyenyedi tanár! Az osztályfőnöke. És a gyerek sorsát ő irányította. Sok szívvel, lélekkel — apai féltő gondossággal — a puritán keresztyéni hit erkölcse és humanizmusa alapján.

Ezekszerint, ha úgy látta jónak, a második gimnázium elvégzése után javasolta tanítványának, hogy menjen át a preparandiára (melyik akkor három éves volt), mert minden bizonnyal jó néptanító lesz és hamar célhoz is jut. Önálló ember lesz s ha szükséges, még szüleinek is nyujathat segítséget. Vagy az arra hajlamosabb egyedeket a borászati iskola (vincellér-képző) elvégzésére buzdította. Ez a két intézmény ugyanis szintén a kollégiumhoz tartozott. Más esetben, a negyedik gimnázium elvégzése utáni időre a kadettiskolát javasolták, vagy a vasút szolgálatába lépést, ahol ezzel a képzettséggel később altiszt, állomáselöljáró stb. lehetett. Később a hatodik osztályt végzettek egy részét az állatorvosi főiskola, más részét a közigatási tanfolyam felé terelték. Akkor ugyanis rövid segédjegyösködés után körjegyző lehetett ezzel az előképzettséggel. Végűi is a nyolcadik gimnázium osztályviszgájának letétéle utáni időre a katonai szolgálatba lépést tanácsolták, ahol szívesen fogadták ezt a kategóriát s a tiszti tanfolyam elvégzésével tiszti rangot nyertek. A tanuló hajlamai szerint, a másik csoportnak a vasúti szolgálatba lépést ajánlották, ahol mint tiszti-rangra jogultakat ugyancsak örömmel vették.

Végűi megmaradt az a “legjava anyag,” amelyik érettségire állott. Ez a létszám általában 15-16 diákból rekrutálódott és a gimnázium fennállása óta — az én időmig — soha sem haladta meg a 18-at. Ha ehez figyelembevesszűk, hogy az első gimnázium rendszeresen három tagozatban, egyenként mintegy 60 válogatott tanulóval indult és azt sem feledjük, hogy ezek állandóan egy nemes verseny résztvevői és hogy a célba — az érettségire — alig 10% érkezett be, akkor a nagyenyedi kollégium eredményei már könnyebben mérhetőek fel.

Ennek az intézetnek a növendékei, soha sem házaltak idegen iskoláknál javítóvizsgával vagy más kívánsággal, mert képességeikhez mérten, mindnyájan elérték céljukat már időközben. Aki pedig onnan érettségi bizonyítvánnyal távozott, minden főiskolán szívesen fogadták. Azok pedig, akik azt is abszolváltak, kivétel nélkül, mind, az ország