Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

Ebéd közben mégegyszer megnézett alaposan és anyámat is megörvendeztette:

— Szép feje van a gyereknek, hozzátok el egyszer.

Nemsokára meg is történt. Egyik délelőtt, úgy nyárelején lehetett, együtt mentünk be Pestre. Sűrűn állítottam meg szüléimét, minden kirakat előtt részletes tudósítást követeltem.

Apám bosszankodva ráncigáit tovább, anyám menteni akarta a helyzetet.

— Vigyük el Lacilbácsihoz!

Öntudatosan tiltakoztam, mert gyerek voltam s makacs. Titokban azonban reménykedtem, hogy most én fogok nyerni a kártyában.

Apám pofont ígért, én meg toporzékolni kezdtem, hogy hamarabb átessünk a botrányon. Mikor végre megkaptam, bosszúképpen kijelentettem:

— Azért is csalni fogok!

A szokásos “szégyeld magad” és “büdös kölyök” után bekanyarodtunk valami szűk utcába. Egy piszkossárga ház kapujánál majdnem megrekedtünk. Apám nagynehezen betaszította. Sötét lépcsőházban botorkáltunk felfelé, anyám a kezemet fogta.

— Gyere szépen, kisfiam, — mondta nekem, a bübös kölyöknek.

Mikor felérkeztünk, két ajtót láttunk derengeni a félhomályban. Egyiken dörömbölni kezdtünk, a másikban megjelent Laci bácsi.

Örvendő rikácsolással fogadott, s meg sem várta mig öregeim elmennek, felültetett egy asztal sarkára. Otthon ezért is nyaklevest kaptam volna és szinte megkönnyebbültem, mikor apámék elmentek.

— Csak aztán ne kártyázzatok! — szólt vissza anyám az ajtóból.

Valóban hiába reménykedtem, hogy ellenőrző szemek távolléteben nyugodtan csintalankodhatunk. Lacibácsi igazgatta a fejemet, s rámparancsolt, hogy ne mocorogjak.

Csak szememet pislogtattam körül, s láttam, hogy egy hatalmas terem tele van szobrokkal, meg más, letakart holmikkal.

— Mik azok? — kérdeztem, de ő nem hallotta, a számat meg épen nem figyelte.

Beletörődtem sorsomba s néztem, hogyan dolgozik. Szobrot láttam már, éppen eleget, de arra még nem gondoltam, hogyan készül.

Addig-addig pofozott egy nagy agyaggombócot, mig olyan nem lett, mint egy gyerekfej. Anyám mindig rémülten csapta össze kezét, ha agyagból almát, körtét, vagy más gyümölcsöt gyúrtunk, fülig maszatosan. Igaz, hogy mi meg is kóstoltuk.

— Nem baj, — vigasztaltam magam, — majdha olyan bozontos szemöldökön lesz, nekem is megengedik.

Azután annyira nyomkodta a gombócot, hogy egyszer csak orra meg füle nőtt. Arca egészen rendes lett, csak a hajával voltam elégedetlen.

Nagyon untam már az ülést és beláttam, hogy anyámnak igaza van, és soha nem fogok az asztal sarkára kapaszkodni.

Lacibácsi néha mondott valamit, amit nem értettem, én meg úgyis hiálba szóltam volna. Már elhatároztam, hogy hadonászni fogok kezemmel, mikor mellém lépett és azt mondta, hogy kész. Leemelt az asztalsarokról, s hogy ruhámat be ne piszkítsa, előbb nadrágjába kente kezét. Lám, neki ezt is szabad!

Most jön a kártya, reménykedtem, de ő lecipelt a ház mögé, ahol egy nagy park kezdődött. A sarkon vett egy zacskó cukrot és elindultunk befelé, a fák között. A park közepén üres tér volt. köröskörül padok. Oda ültünk le és beszélgettünk.

Azt mondta, hogy kellene egy szép szökőkútat építeni.

— Én segítek Lacibácsinak, — buzgólkodtam, — ha megígéri, hogy nem kell mindig az asztalsarkán ülnöm.

8