Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

Jóízűen kacagott és megígérte.

Lacibácsi később is el-ellátogatott hozzánk s én egyre többet tudtam meg róla. Mikor már a nagy iskolába jártam, megmagyarázta édesanyám, hogy az a híres szobrász, akiről ott tanulunk, rossz ember, mert a szobrokat Laci bácsival csináltatja és saját nevét vési rájuk. Szegény öreget kihasználják, mert nem tud rendesen érintkezni az emberekkel.

Egyszer azután elindultam, — talán tizenötévvel első látogatásom után, mikor már valamivel többet tudtam a művészetről, — hogy meglátogassam a zegzugos, pókhálós műtermet, s megvizsgáljam az egykor érthetetlen agyagdarabokat.

Nem találtam otthon, csalódva mentem a park felé.

Valóban ott ült. Most láttam csak, mennyire megöregedett. Vasárnaponként nem vettem észre semmi változást, de most gyerekkori emlékem elevenedett meg, s megdöbbentett a különbség.

Nagyon megörült, mikor melléültem. Mesélt, milyen szép terveket és vázlatokat készített, s reménykedett, hogy sok munkát kap.

Közben szívtuk mindketten a büdös cigarettát.

Lassan derengett előttem a régi kép s hirtelen megkérdeztem tőle.

— Lacibácsi, miért nem csinálta meg a szökőkútat?

Szemrehányéan nézett rám.

— Nem jöttél segíteni... büdös kölyök.

Azután felkapaszkodott egészséges lábára és gyorsan rángatni kezdte a másikat is, mely két évvel azelőtt eltörött. Karonfogott.

— Na gyere! Mutatok neked valamit.

A sötét ház megdöbbentett, a műterem elhanyagolt volt. A szobrok elszaporodtak, s némán bámultak ránk. Csak a nyomor hangoskodott a roggyant, vetetlen ágyból és a szanaszét heverő rongyokból.

Bevezetett egy pokrócokkal lefüggönyözött sarokba, ahol legnagyobb örömömre az én kínzóasztalomat pillantottam meg. Egy lyukas lepedővel volt leborítva. Lacibácsi lerántotta és mcst már egészen torz hangján kiáltott rám:

— Ez az!

Megborzongtam. Szeme ijesztően villogott.

— Ez az! — ismétélte, — ezt még senki sem látta, csak neked mutatom meg.

Úgy az asztalon, imit-amott porló gipszből is döbbenetes látvány volt. Az eleven életet sűrítette bele. Az alakok szinte megnőttek, és a művet már nem is az asztalon, hanem a park közepén láttam.

Fönt, a magasban, sziklacsúcson, csillagos palást takarja a láthatatlan Istent. Csak keze látszik: áldást hint.

— Ez forogni fog, — magyarázta.

A szikla tövén az élet: mindenki az áldó kéz felé tartja, ami a legkedvesebb. Egy kisfiú játékgolyóit, egy kislány a babáját, a nő a szépségét, az édesanya a gyermekét; kovács a kalapácsát, katona a kardját, az arató kenyeret ,a favágó fejszét, iró a tollát, pap a bibliát, király a koronáját.

És minden alak önmagában csodálatosan kifejező remekű volt.

— Ez az! — mondta mégegyszer, s megsímogatta a két kezet. — Innen fog hullani az áldás.

Hirtelen szembefordult velem, megragadta a vállamat:

— Hallod? Hallod, hogy csobog a víz?...

FELHÍVÁS) A “Harangszó” első számai igen kedvező viszhangra találtak a brazíliai magyarság legszélesebb köreiben. Ez arra bátorít bennünket, hogy tartalomban és kiállításában lapunkat továbbfejlesszük

Szeretnénk a “Harangszó”-t mindenkihez eljuttatni aki magyarul beszél és érez. Egy évre legalább 100 Cruzeiíót befizető — ötszáz — támogatóra van szükségünk, hogy jelenlegi terjedelemben havonta megjelenhessen a HARANGSZÓ.