Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

A

óűkei

ózobrdéz

írta

ОйШу

Sndte

Akkor még csak azt tudtam, hogy süket.

Édesanyám kioktatott, hogy álljak vele szépen szembe és úgy mozgassam a számat, mintha mindig valami fontosat akarnék súgni.

így súgdostam neki mindent, ami csak eszembe jutott, s örültem, hogy sikerült megnevettetnem. Minden tetszett neki, amit mondtam. Lehűt, hogy mást értett, de úgy is jó volt.

Szemébe súgtam, mert azzal fülelt.

Szemöldöke nagyon bozontos volt, de nem féltem tőle, mert édesanyám azt is megígérte, hogy nekem is olyan lesz. Természetesen, ha majd megnövök, hiszen csak négy éves voltam.

A nagy sárga fogak miatt őszintén sajnáltam. Az enyémek biztosan szép fehérek maradnak, mert nem fogok olyan büdös cigarettát szívni.

Ha el akartam fordulni, fejemet kezébe vette és azt mondta, hogy szép s mindig szeretné nézni. Meg kellett ígérnem, hogy egyszer elmegyek hozzá, csak azért, hogy fejemet nézegethesse.

Ő tanított meg kártyázni, mert ahoz nem kellett sok beszéd. Nem sokat értettem belőle, csak figyeltem, hogyan gyűlnek előttem a lapok. Mikor mind megkaptam s diadalmasan ránéztem, olyan nevetésben tört ki, hogy csak szemöldökét és fogait láttam.

— Én nyertem, — magyarázta. — Az nyer, aki megszabadul a kártyától.

Akkor még csodálkoztam, később azonban megtudtam, hogy rettenetesen igaza volt.

Kár, hogy nagyon rikácsolt s nem értettem meg, miért csalás, ha én rakosgatom neki a lapokat. Beláttam azonban, hogy nem könnyű nyerni, mert valahányszor túlsókat tettem az ő csomagjába, azt kiáltotta:

— Az nem vurst! — és visszaadta nekem.

— Mi az a vurst? — kérdeztem megszeppenve.

— Kolbász, — mondta, de ő sem tudott többet a szabályból.

Általában inkább nevetett, mint beszélt. Talán félt is hangjától hiszen sohasem hallotta s sejtette, hogy sokszor nem sikerül.

Az ebédnél is jókedvű volt. Olyan élvezettel rágta a csirkecombot, mint én.

— Szegény Lacibácsi, — mondta anyám, akinek nagybácsija volt.

Mert az eszik jóízűen aki szegény, meg a gyerek.

Az már családi szokás volt, hogy vasárnaponként nálunk ebédelt. Azért nem kellett fizetnie. Hívtuk, hogy jöjjön máskor is, de neki kávéházba kellett mennie. Pedig én is szívesen kártyáztam volna sűrűbben.

7