Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

(A XVI - ik századból.)

ВщЛлба ének.

Bujdosik, bujdosik szegény árva legény Orsáágrul-országra, városrul-városra,

Hogy az ő életit fordíthatná jobbra,

Fáradsága után lenne nyugodalma.

Elindul a szegény, az utat nem tudja — Eszébe jut neki Seregeknek Ura,

Gyakorta orczáin könnye lecsordula — így szól ő magában, keservesen sírva:

“Istenem, Istenem, én édes Istenem!

Már egyedül benned vagyon reménységem,

Felségedet kérem: el ne hagyjon engem —

Mert csak tetőled függ én egész életem.

Én édes barátim, titeket el hagylak,

Az nagy Ur-Istennek kezében ajánllak Hogyha mikor látlak: örömmel lássalak — Hogy a mi sziveink együtt vigadjanak!

Óh én édes anyám, ki világra hoztál,

Sok búval bánattal engem feltartottál;

Mindeddig pellikán-módra hozzám voltál,

Bánátimban engem sokszor vigasztaltál.

Tudom, édes anyám, hogyha most láthatnál? Mostan egy fiadot, tudom, megsiratnál; Jaj-keserves szóval engemet jajgatnál,

Sok könnyeket értem szemedből hullatnál.

Boldogtalan sorsa siralmas szivemnek,

Árad naprul-napra gyötrelme lelkemnek,

Nem virrad fel már víg napja én kedvemnek, —

Árad nagy bánatja én árva fejemnek.

Istennek ajánllak kedves édes hazám,

Kitűi keservesen én megváltam mostan; Kevés ideig volt benned én lakásom:

Légyen rövid időn benned mulatásom!

Ne sirass engemet, anyám, édes anyám,

Ki voltál énnekem kedves édes dajkám;

Tudom ez világra fájdalommal hoztál —

Sok édes álmokat értem elmulattál.*

Csak az Isten tudja, hol lesz maradásom Az idegen földön hol leszen romlásom;

Vagy piros véremnek hol lesz kiontása.

Az gyarló testemnek csontja kihullása...

Az én bánátimat én meg nem mondhatom,

Avvagy papirosra le nem rajzolhatom;

Mert már utoljára toliamat sem bírom —

Jaj már közel vagyon utolsó szóllásom!

Adjad én Istenem: a szent angyalokkal,

Hogy részes lehessek magas mennyországban Dicsérjem Uramat szent cherubimokkal, Mindörökké ámen, édes atyáimmal.

* elmulattál - elmulasztottál