Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
BERZSENYI DÁNIEL (1776 — 1836) Nagy Attila megemlékezése A maihoz hasonlóan vajúdó kor gyermeke volt. A francia forradalom, a napóleoni háborúk, a szentszövetségi restauráció idejében élt. Az emberek akkor is ugyérezték, hogy a sors — a történelem kereke dübörög át éle tűkön. Érezték hogy valami örökre elmúlik s valami uj pedig születik. Ennek a századváltónak évtizedei hozták a magyar irodalom történetébe a megújhodást s a megtisztulást. A nyelvújítás kora volt ez, melynek hangadói Csokonay, Kazinczy, Berzsenyi és Kölcsey voltak. Berzsenyi, ez a kis-nemes földbirtokos éveken át békésen gazdálkodott dunántúli birtokán a Kemenesalján. Itt a természettel összenőve, nyáron kinnt izzadt, dolgozott jobbágyaival a forró napszikkasztotta mezőn. Hosszú téli estéken pedig a mécs világánál, csibukozva, borozgatás közben Horatiust olvasgatta; s csak úgy, a maga kedvtelésére verseket is irt. Ideálja a nagy antik mester volt mind a költészet formáiban, mind pedig életszemléletében. A “versfaragó estékről” csak a szomszéd falu lelkipásztora tudott, s az akkor már nagytekintélyű Kazinczy figyelmét felhívta Berzsenyire. Kazinczyt magával ragadta Berzsenyi zseniális költői tehetsége, mellyel — a kor szellemének megfelelően használt antik versformáiban - alakjait és mondanivalóját a szenvedélyes hazafi — tisztán magyar érzelmekkel és tartalommal töltötte ki. A vidéki visszavonultságban élő, s poétái készségét szemérmesen titkoló ember, egycsapásra az irodalmi élet középpontjában találta magát, li re nőttön nőtt, s 1817-ben Keszthelyen, a Festetich kastélyban rendezett nagy irodalmi találkozón megjelent költők, Írók s közéleti személyek joggal ünnepelték, mert fantáziájában és bölcseletében egyike a legmerészebben ívelő lírikusainknak, akiben harmonikusan vegyül az erő és gyöngédség, a lángoló érzés és az átszellemült finomságú elmélkedés. Ebben az időben vezeti be Magyarországon Kölcsey mint “uj műfajt", az őszinte, esztétikai igényű irodalmi bírálatot, amely nem feltételnélküli bátorítás, mint Kazinczy kritikái, hanem mértékkel mér, hibáztat s oktat. Berzsenyi nem érti meg ezt, úgy érzi félrevezették. Hirtelen omlik össze köriiltötte a világ. Az egyre jobban felfelé Ívelő sast megsebzi a kritika nyila s szárnyátszegve hull a porba. Sértődötten visszavonul vidéki magányába, niklai birtokára s nem versel többet. Sokat tanul képzi magát, hogy prózában “megfeleljen” Kölcseynek. Ezek azonban már a megbántott, a meg nem értett sőt buskomor ember Írásai, s nem a “Fohászkodás” vagy a “Magyarokhoz” halhatatlan művészének hangja. A 2. oldalon közölt Isten-versét, a “ Fohászkodás ”-t olvasva azonban úgy érezzük, hogy ha soha semmi mást, csak ezt az egy költeményt irta volna Berzseny; Horatiussal együtt nyugodtan valhatta volna:. . . ércnél maradandóbb müvet hagyok magam után... Minden sorából sugárzik emelkedett erkölcsi alapja s igy egyszerre felemelő és megrendítő őszinteséggel hat ma is, mint ahogyan érzései közvetlenségével és természetességével, minden magyar szivéhez fog találni — mindenkor.
