Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
EZERNYOLCSZÄZKILENCVENHAT őszén korán állt be a tél. Október elején komor, sötét felhők ereszkedtek alá az erdélyi hegyek bérces ormaira. A Hargita, Ünőkő és az Istenszéke nagyprémü hóbundát öltöttek magukra. Ezt a nagy terhüket ugyancsak unhatták, mikorra a tavasz egyik szép reggelen beköszönt hozzájuk. Bőséges eső hullt heteken keresztül. Olyan mohósággal tűzött most a nap is, mint ahogyan máskor nyár derekán szokott. így a hóvirág is rövidéletú lett. Éppen csak megjelent, megmutatta magát, aztán gyorsan eltűnt. Gólyahir, láncvirág meg a kékibolya váltogatták egymást gyors egymásutánban, míg a széltől védett keleti lankákon teljes pompájában bontogatta kelyhét a fehér gyöngyvirág. A Nemere-szele fuvalommá enyhült. És a széles völgyek sóhajtásaiból uj élet szaga szállt a levegőégben. Gyönyörű tavasz volt. Éjjel volt, emlékszem. Félrevert harangok zúgása ébresztett. Asszonyok sikongtak, ostorok csattogtak. A barmot terelték magasabb helyekre, fel a hegyek közé. S mikorra felvirradt a zajos éjszaka, ismeretlen tájkép állt a szemem előtt. Csak néhány háztető és a magasabb fák tépett koronája meredt ki a vízből. A hegyek lábáig elterülő síkság, szennyesen hullámzó tengerré változott. Egy újabb reggelre megváltozott a kép. A nagy viz tovatűnt, mert amily veszettül zudult reánk az ár, olyan gyorsasággal távozott is tőlünk, minthogy torlaszok sem állták már az útját, mert azokat is mind magával ragadta. De a hátrahagyott nagy iszaptengerből itt-ott kimagasló állati tetemek, asszony, emberhullák, s három kis bölcsőben három apró gyermek felpuffadt teteme voltak a tanúi, a nagy pusztulásnak. A folyamot játszott patakok, medrében kis ér csörgedezett vidám csevegéssel. A Küküllők, Nyárád darálómalmain már csak duzzasztással lehetett őrölni. A posztóványolók fennt a hegyek között, ugyancsak csendesen, lassan kalapáltak. Az elhúzott árral elúszott sok székely szegényes viskója, pajtája, állatja, takarmánykészlete. Nincstelen, félőrült lett nagyon sok ember, aki néhánynapja még tehetős gazda volt. Egy újabb éjszaka súlyosan elfekvő végtelen csendjébe uj, idegenhangu szekérnyikorgások, vidám muzsikaszó hasogatott bele. Az én falum népe kicsődült a zajra. Virradni kezdett már. mire látható lett, hogy a hegyek közül hosszú egyes sorban lekigyózott sok-sok apró szekér, segítséget hozott. A szegény hegyinép, a völgy gazdagjának. Élelmet takarmányt, állatot s egyebet. Na meg munkáskezet. Tíz napig voltak ott. Mikor eltávoztak, sok szép kis házacska, vagy tizenkét pajta, kerítés, kutágas, állt a régi helyén, de sokkal különbek mint az árvíz, előtt. A szomorú arcok lassan felderültek. Nem volt már nincstelen, hajléktalan ember az egész faluban. A pajtákban tehén, a hombárban búza meg sok kéziszerszám emlékeztetett rá, hogy a krisztusi hit parancsai szerint élő közösségnek mi is tagja vagyunk. Hát ez a kaláka. A székely kaláka. Kalákába hívni soha senkit nem kell. Meghirdetni szokás. Azt is más végzi el és nem a rászorult. Kalákában végzett munkasegitségért, még köszönet sem jár, mert az kötelesség. Székely kötelesség! Magyar kötelesség! Oflagyary tíóígmond. 5
