Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-02-01 / 2. szám

Reggelre a pap is felért a havasra. Samut eltemették a Visszafolyónál. Oda temették el, ahol a hegyorom tisztásáról nézve, roppant területet befog az emberszem. S ahol kőrútjain Samu mindég megállt, vagy leheveredett a terebélyes cser árnyékos tövébe s lenézett a völgyben kígyózó patakok ezüstös csíkjára. Samutól búcsút vett a kis falu népe. Sorban elvonultak kopjafája mellett, hogy kézfogás helyett azt érinthessék meg.

Aztán hangtalanul, csendesen ballagtak ahoz a szomorú, árván maradt házhoz, ahol Luca asszony a Samu özvegye nagybetegen feküdt. Mert mikor megtudta, hogy az ő emberét fennt a Nagyszirt alatt megölte egy “rusnya”, menten összeseit s oly szerencsétlenül, hogy egy koraszülött, de halott magzatot hozott a világra.

A ház ajtajában a félfának dőlve, Sárinén’ sirdogált a kezét tördelve. — Az Ur akaratja — szólott a pap felé és lágy mozdulattal az ágyra mutatott, ahol Luca asszony félighült teteme, már csak őket várta, hogy azt is felvigyék a nagy cserfa Iá.

A pap imádkozott s a megrendült tömeg utána mormogta: Miatyánk... Csak egy hang vált külön a csendes morajtól, mikor a szövegben odáig jutottak: ... bocsásd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk... És ezt a néhány szót, mint a bérc visszhangja újból ismételte. A Mózsi hangja volt.

Az erdőőrházat pusztán hagyták hátra, mert Samu árváit Kövendi Kiss Mózsi örökbe fogadta. Igaz, a többi is jusst tartott hozzájuk, mert — amint vállalták — a falu árvái. Kalákában történt a felnevelésük.

*

Mintegy húsz év múlva — az őszbehajló nyár utolsó napjain, mikor már ökörnyál úszik mindenfelé a tar kórók felett — arrafelé jártam. Medvére vadásztam fennt a Székhavason. Hazafelé tartva a Visszafolyónál megpihentem én is azon a hegyormon, a többszázados cser tövénél aranyló gyönyörű avaron a Samu sírjánál. Sokáig elnéztem azt az álomszerű és a messzeségnek ködös homályában elmosódó képet, amely minden embert hosszasan visszatart — aki arratéved.

Hosszú idő múltán, a kaptató felől ziháló emberek hangjára figyeltem. Mózsi jött arról fel a három árvával, hogy a szülők sírján rendet teremtsenek. És azon az utón ahol ők feljöttek, csendesen lementem.

☆

PÉTER és PÁL napján Erdélyben megkezdik a búzaaratást. Háromszék nagy síkján, lennt a Maros völgyén és a Mezőségen, a beérett búzát széltében kaszálják. Magasabbfekvésű hegyes vidékeken, még csak jelképesen, de egypár maroknyit — ősi népszokásból — lesarlóz a gazda. Igen. mert ez ünnep, a kenyér ünnepe. És ezen a napon ünneplőgunyában megy ki a mezőre minden gazda, munkás, szemet legeltetni, meghogy az Istennek lerójja háláját, mert a kenyérmagban látja a nagy áldást, munkája jutalmát.

Minden szerszám kézben, minden szem a búzán, és a jótét lélek imádságos szava száll a nagy ég felé. Majd a kéveszedő asszonyok és lányok kezdenek nótázni. Vígan megy a munka szerte a határban.

A könnyeden szálló vidám nótaszóba hirtelen felkongó harangzúgás vegyül. A félrevert harang idegtépő hangja.

Felriad a mező. Lélekszakadtából szalad minden ember, hogy Nyárádi Dani lángbaborult házát, meg tudja menteni. De az földig égett. És a szomszéd ház is tüzet fogott tőle. Az sem volt menthető. S a két fiatal pár szomszédokhoz szorult.

Az aratás után, de még hordás előtt, az egész kis falu apraja és nagyja, egyszerre lepte el a két üszkös telket. És a hét végére már álltak a házak, pajták s mindenegyéb ami azokon volt. A szarufák csúcsán búzavirágcsokrok sokszínű szalagját lengette a szellő.

Ez is kaláka volt.