Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1954-02-01 / 2. szám

Régmúlt ifjúságom sok élménye között — a tovatűnt idők ködbeveszó mélyénma is hiven őrzök néhány szép emléket.

Azokból idézek:

//

ŐSZ derekán történt, mikor a vaddisznók kövérek a makktól. Gyengebiró Samu, a Székhavas hátán elnyúló rengeteg egyik erdőőre, lesipuskázáson érte a komáját, Kövendi Kis Mózsit. A tettenért ember, a sok titkot őrző cser-makkos sűrűből, orvul Samura lőtt. Nem tett nagy kárt benne. Fáradt lövedéke éppen csak horzsolta a csizmája szárát. Samu feldühödött, de főleg, hogy Mózsi ne ismételhessen, sótöltettel felelt vissza a lövésre. Telitalálat volt, az ülepe táján.

Elolvadt már a hó, amikorra Mózsi elhagyta az ágyat. Akkor meg úgy járt kelt az emberek között mint egy sebzett vadkan, de soha senkinek nem mondta volna el, hogy mi történt vele — mert azt már szégyelte.

Pünköst vasárnapján táncra gyűlt a falu. Öt cigány muzsikált a nagy fogadóban. Magasan állt a kedv. A hétköznapi gond súlyos terheiről feledkezett ember, csak mulatni akart s jóhangulatában nagyokat kurjantott, mikor váratlanul Mózsi is betoppant.

— Csendet, csendet kérek! — bömbölt rettenetes mélyenbugó hangján, akár a mennydörgés. Majd a siri csendben aztán nagyon halkan : “Kalákát hirdetek

fel a Székhavasra. Temetni megyünk fel. Szerszámokat vigyünk”. Azzal ki is sirült a fogadóajtón.

Halk moraj törte át a megdermedt csendet: “Isten nyugosztalja”. Aztán egy félénken felkivánkozó hang: “Szegény keresztapám”. Egy másik bang pedig: “Hát akkor csak igy... ” Több szó nem is esett.

Pár pillanat múltán zúgott a kis falu három nagy harangja. Holtat búcsúztattak az élő embertől.

A nap még magasan állt a szálas felett, amikor a felszeg utolsó házából Turzó Nagy Andrásek kiléptek a kapun. Csak úgy, ünneplőben, mint ahogyan nemrég megjöttek a táncból.

Egypár sóhajtásnyi idő kellet csupán s a boronafákból összerótt kis házak üresen maradtak. Alig pár vénasszony s egypár öregember maradt csak közöttük, — a kapuk küszöbén — s magukban beszélve, vigyázták a falut.

A menet elindult. Legelői a kántor s utána mindenki. Mózsi leghátul ment, de ő a szekerén a koporsó mellett és hajadonfővel. Úgy összegörnyedve kuporgott magában, mintha több esztendőt öregedett volna azon az egy napon. S amikor előtte felhangzott a zsoltár: “Tebenned bíztunk eljétől fogva...” egypár kövér könnycsepp gördült le az arcán.