Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
%úkáA.!lk&cLáá Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világit mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. A legmagasb menny s aether Uránjai, Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek, a te Bölcs kezeid remekelt csudái. Te hoztad a nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldököd Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. Téged dicsőit a Zenith és Nadir. A szélvészek bús harca, az égi láng Villáma, harmatcsepp virágszál Hirdeti nagy kezed alkotásit. Buzgón leomlom színed előtt dicső; Majdan ha lelkem záraiból kikéi, S hozzád közelb járulhat, akkor A mi után eped, ott eléri. Addig letörlöm könnyeimet, s megyek Rendeltetésem pályafutásain, A jobb s nemesb lelkeknek útján Merre erőm s inaim vihetnek. Bizton tekintem mély sírom éjjelét! Zordon, de oh, nem, nem lehet az gonosz, Mert a te munkád : ott is elszórt Csontjaimat kezeid takarják. Berzsenyi Dániel 2
