Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
— Talán sokalja. szomszéd? — A fenét. . . Hanem előbb csak látni akarom.., — Egy hód az... Beültetve egy hód... Borház, meg pince alatta... — Jó, jó. .. — Hát akkor mehetünk. És elindultak. A hegy hosszú alja lankás volt. A szép gyümölcsösök egymás ellen vetélkedtek. Egyik fa jobban roskadozott a másiknál a teher alatt. — Szép istenáldása ez — jegyezte meg Keszegi. — De mijjen! — toldotta meg Komótos. — Ezek után gondolhattya. hogy mijjen lehet ez az én szőlőm, odafent, a hegy tetején. — Hát egészen a tetején van? — Ott bizony! A legszebb helyen. Felette senki. Mindenki alattam van... A nyári nap erősen fűtött. A fák levelei lankadtan lógtak. A madarak alig csipegtek. Egy-két veréb lihegve bámulta a magasba törtetőket. Komótos szomszéd titokban a homlokát törülgette. Nagyokat fújt, mert szíve nem igen bírta a meredeket. Elgondolda magában, hogy azért is adja el, mert nem bírja a mászást. Aztán arra gondolt, hogy ki lehetett az az Istentől elrugaszkodott teremtménye ennek a világnak, aki ilyen magasba szőlőt ültetett. Maga se tudta, mert ő is már harmadik kézből vette. Vagy talán a tizedikből... Senki se árulta el, hogy ki volt az ültetője. Keszegi is erősen zihált. Mikor már a gyümölcsösöket elhagyták, egy árván maradt almafa tövében Keszegi földhözvágta a botját. Komótos szó nélkül cselekedte ugyanezt- Egyik se szólt, csak a nap felé pislákolt és a homlokát törülgette. Komótos Kerszegi mellé ült az árnyékba. Végigtapogatta lábszárait. — Hát mongya csak, szomszéd, mennyit is kér ezér a szőlőér? Komótos felnézett a hegyre: — Nyolcszáz forintot. Keszegi megcsóválta a fejét: — Hm, hm. . . Felálltak. — Hát csak mennyünk. Meg kell nézni... Egy kicsit meleg van... — Na, csak itt, merhogy idetűz a nap... Jó nap ez! Ojjan tőle a szőlő, mint a méz... A hegy meredekbe ágaskodott. Komótos szomszéd nehezen bírta. Keszegi is erőlködve szedte a lábát. Rövid idő múlva — már majdnem a hegy derekán — ismét leültek egy bokor tövéhez. Egyik se kínálta a másikat. Keszegi, mintha most jutna eszébe először, megkérdezte: — Mongya csak, szomszéd, de tréfán kívül, igazán, igaz lelkére, mongya meg, mennyire tartja ezt a szőlőt? Komótos nagyot nyelt. Már forni kezdett benne a méreg: — Mint magának, Keszegi komám, de csak azér, hogy ne sokalja, odaadom hétszáz forintér. . . Keszegi megvakarta fejebúbját és visszatette rá a kalapot: — Hm, hm... Aztán tovább indultak. Fel, a hegynek, melynek tetején, mint a kánaáni ígéret, barnult a Komótos szomszéd borházának korhadt teteje. Ha jól megfigyelték, még a pinceajtó is látszott. 26 —
