Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
— Jó estét kívánok!. . . A vendég erre hanyagul megismételte a tisztelgést, de szóval nem fogadta az üdvözletét, gőgös hallgatásával a holtra rémült juhásznak bőséges alkalmat nyújtva az eszeveszett képzelődésre. .. — Hogy generális sarzsi, nyögte befelé, — az a tollas kalapja után nem is kétséges: csak nem tudom fölérni, hogy minek ilyen hitványka, akar a pendelyes gyerek!... A majomnak jól esett a meleg: belebámult a tűzbe és megelégedetten makogott. . . A juhász megint rápislantott, de csakúgy keszegoldalvást, a szeme sarkából, óvatosan, — miközben újabb tapasztalatokkal gazdagodott.. . . — Tudom már, hogy minek ilyen hitványka: mer’, hogy ilyen irdatlan öreg!... Nyiván még a honfoglalásból maradt itt rezorvába... A majom elkezdte piszkálni targallyal a tüzet, mire Suhajtót elővette kétségbesett merészsége és rámutatott a kis puskára: — Néköm is szolgált egy cimborám a 46-osóknál, oszt annak is vót ilyen fegyvere! ... A majom az ujjmutatásból megértette, hogy a kispuskáról van szó, mire fölpattant és végigcsinálta a fsgyverfogásokat: suly-ba, váll-ra, láb-hoz, tisztelegj!... De mindezt olyan kapkodva és olyan borzalmat keltőn, hogy a megirtózott juhász szeretett volna elszaladni. . . A majom aztán összegömbölyödött és elszunyókált, mire a juhász még jobban szemügyre vette és rémülten tapasztalta, hogy a különös generális nak nincsen se nadrágja, se csizmája és merő egy szőr még az ábrázata is. . . — Nem is valódi generális ez, — hanem csak valami ártalmas lúdvérc, akit bitangsága miatt kiugrasztottak a pokolból! ... De majd elfüstölöm én innét mindjárt. . . Azzal fölkelt, odament egy szénaboglyához, kinyalábolt belőle egy csomót, visszavitte a tűzhöz, ráült, hogy a szél el ne hordja és kezdte rárakni marokszámra a tűzre... A fölriadt majomnak se köllött több: ő is hozott egy nyaláb szénát, ráült és elkezdte a tűzre rakosgatni. . . — De már ebből semmi jó se származhat, — kesergett a juhász, — legjobb lesz hát, ha én kereket oldok!... Szólította is azonnal a csacsit és rávetette magát.. . Igen ám, de a majom meg hátulról a nyakába ugrott és a vállára ült, amitől úgy megijedt Súhajtónk, hogy menten lefordult a csacsiról.. . Simon, a csacsi azonban abban volt, hogy minden a legnagyobb rendben van, bekocogott hát a hátán a majommal a tanyánkra és megállt a juhász lakása előtt.. . Az asszony már az igazak álmát aludta a gyerekekkel, de a csacsi nagyot ordított, mire megjelent a konyhaküszöbén, csakúgy fehérben... A hogy a tagbaszakadt juhász helyett az apró szörnyeteget pillantotta meg a csacsi hátán, akkorát visított, mintha akáctüskébe lépett volna. .. És visított mindaddig, míg az egész tanyát fel nem verte... Innét is, onnét is vasvillával, ásóval, máktörővei érkeztek és agyon is verték volna Vilit, ha nem tiszteleg egyre jobbra is, balra is... Ezzel a tisztelgéssel azonban leszerelt mindenkit. . . — Hamar keltsétek fel öreg Szuhayt!... Majd az megmondja, mi a teendő! ... Jött Szuhay s a hogy meglátta Vilit, a hasát fogta, úgy nevetett... — Adjál pacsit — mondta a majomnak, — mire az barátságosan lekezelt vele, — majd az öreg vállára ugorva kezet szorított mindenkivel. . . Erre aztán egyszerre szent lett a bé ke... És Vili kukta Ion a tanyán, fát hordott a tűzre, mosogatott és rezeket pucolt. Szentmihálykor múlt esztendeje Szuhay piros csizmát is vásárolt neki a halasi vásáron, buzgó szolgálatai elismeréséül. Szalay László J — 24 —
