Harangszó, 1954 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
Jövel Jflegválló Ólmos, nehéz köd; a föld és az ég Alaktalan bús szürkeségbe foly. Fejünk fölött még egy csillag sem ég, Egy biztató sugárka sincs sehol. E földi faj, fényes nyarát leélvén, A sír felé tart, mert megvénhedett... Ragyogj le ránk, te áldott éltető fény, Megváltó égi szeretet. A mindenség ezer csodáiból Hiába int felénk az alkotó: Tagadja őt a gőgös földi por. A percnyi fényében hivalkodó. Erő—s Anyagból gyúr bálványt magának, Istennek tartja a vak végzetet... Óh gyújtsd ki lángját a hit csillagának, Megváltó égi szeretet. E nemzedék, mely gőgösen tagad, S túl arsznyi léten mit se vár: Érezve rög-voltát, röghöz tapadt, Önző, irigy, lelketlen és sivár. A perc övé, mohón üríti kelyhét, A salakos, de habzó serleget... Emeld, emeld tisztább légkörbe lelkét, Megváltó égi szeretet. A nemzetek közé üszköt dobott A népirtó viszály véres keze; Szilaj lánggal, félelmesen lobog A felszított fajgyűlölet tüze. Vén századunk, mint a vérben húnyó nap, Rőt fényt komor vihar-felhőkre vet.. . Békítsd az őrjöngve tóm bólékat. Megváltó égi szeretet. Lábunk előtt kettéhasadt a föld, Sötéten ásít a rémes torok; Bősz hangzavar sír, átkoz és üvölt, Alant a láva forr és sustorog. Kél a vörös rém, amely minden oltárt, Hitet, hazát romlással fenyeget... A kénköves pokolnak zárd be torkát, Megváltó égi szeretet. Óh égi fény, tekints le ránk, tekints, Törüld a könnyet, csillapítsd a jajt. Váltsd meg a bűntől s átoktól megint Az önmagát emésztő földi fajt. Ragyogjon fel mindenható világod, Mint egykdr rég, a szent jászol felett, S az ó helyén teremts új, szebb világot, Megváltó égi szeretet. Vargha Gyula
